Amúgy a többi sem kutya...
2011. nov. 21.
2011. nov. 8.
2011. aug. 27.
Hmm
A fészbúkon láttam az előbb, hogy egy régi barátnak születésnapja van. Igaz, nélkül is pontosan emlékeztem. Azt hiszem, tavasszal futottunk össze otthon, ott volt még egy közös barátunk is, vele indultunk, karunkon és/vagy hasunkban gyerekek, a régi barát pedig állt és nézett furán, ahogy azt hiszem, én is, ott lebegett a veszteség (nem tudom máshogy fogalmazni), nem tudta, hogy tudom, nemrég elvesztette a babáját, így nem is mertem felhozni. Nyilván megint tombolnak a hormonjaim és fokozottan érzékeny vagyok most már mindenre, de a f.kivan, hogy így jönnek-mennek az emberek a életemben. És akkor még ez is eszembe jutott:
És akkor küldöm ezt a dalt annak, aki érti, nem csak ilyen direkt módon, hanem mert...
Hello \(.)(.)/
És akkor küldöm ezt a dalt annak, aki érti, nem csak ilyen direkt módon, hanem mert...
Hello \(.)(.)/
2011. aug. 24.
Joie de vivre
Életem legkeményebb bő egy hónapja zárult tegnap, a születésnapomon megszületett kisfiam néhány óra múlva a PIC-re került és csak nagyon sok nap után jött ki, megjárt egy fejlődés-neurológiai osztályt, csodával határos módon úgy tűnik, nincs baja (részleteket majd egyszer leírom, még nem megy). Tegnap volt öt éve, hogy meghalt az apám. Most úgy érzem, innentől kell jönnie a jónak.
Ez a Joie de vivre c. playlist régóta készül és most is folyamatosan alakul. Most újrahallgatva úgy érzem, mintha mindig is azért készült volna, hogy oldjon valami ilyesmit, amit átéltünk mind a négyen. Ezúton ajánlom már nem is olyan kicsi családomnak.
És hát ezzel a címmel kihagyhatatlan a kép is.
Ez a Joie de vivre c. playlist régóta készül és most is folyamatosan alakul. Most újrahallgatva úgy érzem, mintha mindig is azért készült volna, hogy oldjon valami ilyesmit, amit átéltünk mind a négyen. Ezúton ajánlom már nem is olyan kicsi családomnak.
És hát ezzel a címmel kihagyhatatlan a kép is.
2011. júl. 8.
2011. júl. 4.
2011. jún. 30.
2011. jún. 5.
Az egyik legjobb dolog mostanság
Szinte be lehet azonosítani M testrészeit, ahogy mozog. Hol egy kis könyök- vagy sarokszerűség, hol a feje, hol a popója érződik és látszik a hasamban. Annyira földöntúli az egész és olyan rövid ideig tart, hogy egyszerűen nem tudok hozzászokni. Csak nézem vagy hozzá is érek és csodálkozom.
Pipi egyre gyakrabban bolondozik vagy kedveskedik az öccsének, hol bekiabál, hogy puszit ad neki, reggel-este elbúcsúzik tőle is. Remélem, hogy nagyjából így marad, ha megszületik, akkor is. Egyelőre nagyon lelkes, mennyit fog majd segíteni, sőt, próbálgat szembesülni, hogy majd sírni is fog a kicsike.
Kapcsolatunk hajnalán, amikor még alig-alig volt kapcsolatunk tulajdonképp, azt vizionáltam, hogy két gyerekünk lesz: egy fiú és egy lány. Azért ebbe néha beleborzongok, bár eddig benne volt a pakliban, hogy talán három is legyen.
Pipi egyre gyakrabban bolondozik vagy kedveskedik az öccsének, hol bekiabál, hogy puszit ad neki, reggel-este elbúcsúzik tőle is. Remélem, hogy nagyjából így marad, ha megszületik, akkor is. Egyelőre nagyon lelkes, mennyit fog majd segíteni, sőt, próbálgat szembesülni, hogy majd sírni is fog a kicsike.
Kapcsolatunk hajnalán, amikor még alig-alig volt kapcsolatunk tulajdonképp, azt vizionáltam, hogy két gyerekünk lesz: egy fiú és egy lány. Azért ebbe néha beleborzongok, bár eddig benne volt a pakliban, hogy talán három is legyen.
2011. máj. 25.
2011. máj. 19.
2011. máj. 17.
2011. máj. 15.
Lehet-e még fokozni?
Ma már annyira rosszul aludtam, hogy arra sem emlékszem, tényleg állandóan felébredtem vagy azt álmodtam, hogy állandóan felébredek. Kezdem érteni Dzsuang Dszi álmát.
2011. máj. 6.
2011. ápr. 30.
2011. ápr. 27.
2011. ápr. 13.
Minden ok
Egy kicsit megkésve, de most már leírom.
Szóval egy - mint később kiderült, már nem is mérvadó - AFP-MOM értékpár (vagymiis) miatt valamint a genetikai ultrahangon kicsi fiamnál észlelt vesemedence-tágulat miatt megint genetikai tanácsadásra küldtek. Már a gondolatától is kiborultam, mert a múltkori olyan jól sikerült, hogy a főfőnemtomki a Schöpf-Méreiben közölte, hogy ne aggódjak, megszúrnak és ha valami baja van a babának, gyorsan el kell vetetni és lehet nekiállni a következőnek. Hát, volt már nekem hasonlóban részem, kissé más orvosi témában, de azóta értem én, hogy az orvosok nagyjából futószalagon gyógyítanak (tisztelet a kivételnek persze, meg értem én azt is, hogy kell némi távolságtartás, csak szerintem nem ebben a formában), de továbbra is makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy én meg nem akarok olyan orvoshoz menni, aki ezt csinálja. Igenis az ember nem csak hús és csont és vér meg ennél kisebb, rejtélyes izék szövevényes kapcsolata, hanem főleg érző és gondolkodó lény és tartom, hogy bizonyos körülmények között ezek vezérlik a többit. Épp ezért tessék nagy gondot fordítani rá. És nekem ne mondja egy doki, hogy vetessem el az esetleg beteg gyerekemet, hanem kérdezze meg, mit gondolok arról, ha esetleg beteg, ha pedig ott van a kicsi apukája is, akkor kérdezzen mindkettőnket... Na, ezek a vidám előzmények, amihez még annyi, hogy persze nem vállaltuk a szúrást, egy korai 4D-s ultrahangon (aranyszínű mozgó bébi nagyjából 10e-ért, de egyszer megéri) megnézettük és ott azt mondták, kutya baja. Pipi egészséges gyermek, igaz, van egy fejlődési rendellenessége, egy apró beporcosodott kopoltyúív-nyúlvány volt a torkán, már rég leműtötték és ennyi - nem kizárt, hogy ezért volt nála a nagy hiszti (nála nemcsak a MoM-érték volt nyugtalanító, hanem a BHCG-teszt is, ami együtt fejlődési rendellenességre utal).
Szóval megint beutaltak. A Schöpf-Mérei megszűnt (állítólag üresen áll... beszarás), pedig milyen szívesen járnék oda, ahol a vérvételen nem 50-es urak és 16 éves suhancok morognak és vágnak pofákat, hogy terhesen előre merészkedtél kérezdkedni, mert éhgyomorra már megint olyan cukros vizet kell innod, amitől csak enyhén szólva van hányingered és még másfél óráig az is lesz, mert se inni, se enni, kávézni meg aztán pláne nem szabad. Szóval visszasírom a szűk folyosóit, ahol két, már gömbölyödő kismama soha nem fért el, az állandóan mocskos vécéjét és a teljesen egészségtelen kajákkal teli büfét is, mindent, mert oda nem jártak mások, csak kismamák. Ja és főleg, nem tiltották ki rejtélyes okokból az apákat az ultrahangról. Szóval valaki csinálhatna újra egy ilyen helyet, ideális lenne, tényleg.
Schöpf-Mérei híján a Bajcsy-kórházba küldtek, ez pont fél óra villamosozásra van a Blahától, mindenkinek ajánlom, aki nem tette kijjebb a lábát mondjuk a Népligetnél mostanában. Persze, minden fővárosnak megvan a maga nyomorultsága és végletessége, dehát ez elképesztő. Pedig még úgy-ahogy ismerem is a nyócker szélét, néhai nagyim ott lakott, játszottam én rengeteget kisebbségi szomszédokkal meg jártunk a piacra, valahogy a 80-as évek végén, 90-esek elején emlékeim szerint nem volt arrafelé senki masszív cigányüldöző, de lehet, hogy csak egy kukkot sem értettem. Na de ami most van ott, az nem az, ami régen volt. 10 éve ott laktam a Blahán, még akkor sem volt ennyire lepattanva minden és ennyire tele sajnos hajléktalan, részeg, nagyon büdös emberekkel. Persze a 4-6-os villamos is, tehát nemcsak ott, de ott valahogy még feltűnőbb, talán a "díszlet" miatt. Na, ennyit erről, szóval felültem a villamosra, kidöcögtem a kórházba, beálltam a recepción a sorba, majd a bejelentkezés közben rájöttem, hogy minden papír, amit kértek, otthon maradt. Pff! Riasztás indul, szerencsére apuka még a munkahelyén, szegényt hazaküldtem, hogy hozza el, különben buktuk az egészet aznap. Na ennyire a hátam közepére kívántam az egészet, hogy képes voltam papírok nélkül elindulni... Szánalmas, mi?
Becsekkoltam, mert legalább tb-kártya és személyi volt nálam, aztán elkezdtem keresgélni. Hát ez a hely is látott szebb napokat, minden koszosnak és réginek tűnik, sírnivaló, betegnek és dolgozóknak egyaránt. Megtaláltam a rendelést, leültem és vártam türelmesen, mert a sorrend elvileg bejelentkezés szerint van, de néhány soron kívül. Egyszer csak jön egy hihetetlen magas és hihetetlen kedves nő, kéri a papírjaimat, zavartan magyarázom, hogy mindent otthon hagytam, de nemsokára megérkezik minden. Mire ő: ezért hazaküldte a férjét? Nem vagyunk mi olyan szigorúak a beutalóval... Én még inkább zavarban: A többi papír is otthon... DE elnézést, nem a Schöpf-Méreiben dolgozott korábban? Elmosolyodik, és kérdi, hogy járt már genetikai tanácsadáson? Mire bólintok és megint elkomorodom, mert újra rájövök, miért is ülök már megint egy váróban, kétségbeesve, sokad magammal, kétségbeesett kismamákkal körbevéve. Mivel a papírok és a "férjem" még messze, megnézem a büfét, mert elkap a farkaséhség (na erről is hosszasan lehetne írni, kívülről igen vicces és/vagy idegesítő lehet), szerencsére tele van junkfooddal, ki is választok egy, csak kicsit veszélyesnek tűnő csalamádés hamburgert, sajnos ez sem olyan, mint gyerekkoromban a Hami-Hörpiben (tényleg így hívták, egy nagy hordó volt a mozi mellett), de egy Sport szelet utána teljesen feledteti a finom kiábrándulást. Visszavánszorgok, olvasgatom A Szépfiút, de nem tud lekötni, állandóan a többieket figyelem, ki egyedül, ki a sejthető férjjel/társsal küzd az előre nem tudható várakozási idő hiperidegesítő tényével. Van, akin nem is látszik még, hogy babát vár, van, akin 18 év sem nagyon látszik és van, aki mintha már szülni készülne, pedig ide a 20. vagy 22. hétig küldik főleg az embert.
Sorra kerülök. Újra magyarázom, hogy nincs még nálam a papír, a hölgy döbbenten néz, nem is érti, hogy mi van, de bólogat, jó, majd sorra kerülök újra. Csendben a kukoricára térdepelek, hogy lehetek ennyire lüke...
Végre megérkezik B. Felkészülök a neheztelő nézésre vagy viccel elütött, kedves szurkálódásra, de semmi, amiért nagyon hálás vagyok. Jól megbeszéljünk, micsoda hely ez, szokás szerint egyáltalán nem halkan, aztán büfécsekkolás, aztán várunk. Egyszercsak rájövünk, hogy az okostelefonon van backgammon, neki is látunk, én még küzdök az érintőképernyővel, kb. úgy pofozgatom, mintha törhetetlen lenne. Zsinórban sokat nyerek, sosem jövök rá, mennyire volt szándékos. És aztán sorra kerülünk.
Belépünk egy kissé kupis szobába, a genetikus asszonysággal szemben egy szék, hihetetlen, nem is nagyon kell csodálkozni azon, mennyire nehéz az apukáknak, mindenből ki akarják hagyni őket, minden könyv így kezdődik: Kedves leendő anyuka! ... stb. Székproblémát megoldjuk, kezdődik a tanácsadás. Kérdezget, családfát rajzol, kéri a papírokat. Előrelátóan elhozom a régi papírokat is, arcán torz mosoly hirtelen, majd elkezdi magyarázni, hogy az a program, ami korábban arányszámot hozott ki az adatok alapján, az a Schöfiben volt, itt sajnos már nincs, de azért nagyjából ki tudja számolni. Ezt meg is teszi, most jobb a helyzet (ezt eddig is tudtuk, szerencsére). Nézegeti a számokat, szerinte nem kell szúrás, meg ha korábban sem vállaltuk, akkor sejti ő, hogy most meg pláne nem, de azért menjünk át az ultrahangra, döntsön Miklós bácsi. Kicsit még beszélgetünk arról, hogy szerinte az ultrahangon, még a 4D-sen sem látszik a Down-szindróma, ő spec nagyjából az orra alapján lehetett volna az is, volt is valami rettenetes paláver a születése körül, de aztán minden rendben, lám, a falon látjuk is az oklevelet, szuper genetikus lett belőle (hmm).
Újabb várakozás, de végre bejutunk. A magas, kedves nő és egy Mikulás-szerű figura vár bent, bemutatkozik, nagyon kedves ő is. Nézegeti a kisbabánkat, ha jól emlékszem, látszik itt is, hogy fiú (igen, meg is beszéljük később, hogy még nekünk, gyakorlatlan ultrahang-értelmezőknek is eléggé egyértelmű), mindent alaposan megvizsgál és emberi, nem orvosi nyelven folyamatosa mondja, hogy mi lát és az mekkora és az normális. Majd hozzánk fordul, és közli, hogy ő nem látja indokoltnak a szúrást, igen, tényleg van egy kicsi vesemedence-tágulat, emiatt még sok ultrahang lesz akkor is, ha megszületett a fiunk, de szerinte ne aggódjunk, ez a kinövős fajta. Ennél a pontnál meg vagyok róla győződve, hogy Miklós nem véletlenül Miklós, tutira ő a jóságos Mikulás. Annyira könnyű leszek és vidám, hogy szinte kiugrálok a szobából, szedelőzködünk, látom a kint várókon, mennyire vegyesen fogadják az örömünket, meg is értem. Végre elhúzunk, felpattanunk a horrorvillamosra és megyünk a leányunkért. Mindez a kis móka 2-től 6-ig tartott kb., de megérte, megfordult a fejemben, hogy hagyjuk ki, de akkor meg az nyugtalanított volna, hogy vajon van baj vagy nincs baj?
Tehát nincs baj. Azóta sincs, legalábbis "az msznut protokollja szerint elvégzett vizsgálattal jelenleg durva fejlődési rendellenesség nem ábrázolódik". Ugye, milyen szép az orvosi és jogi nyelvezet összefonódása?
M., mert már neve is van a kisfiunknak, fickándozik és állandóan csuklik, már több, mint fél kg. A nővére meg iszonyúan érdeklődik, kedves ütögeti a hasam, dumál neki és reggel neki is búcsúpuszit ad.
Szóval, minden rendben.
Szóval egy - mint később kiderült, már nem is mérvadó - AFP-MOM értékpár (vagymiis) miatt valamint a genetikai ultrahangon kicsi fiamnál észlelt vesemedence-tágulat miatt megint genetikai tanácsadásra küldtek. Már a gondolatától is kiborultam, mert a múltkori olyan jól sikerült, hogy a főfőnemtomki a Schöpf-Méreiben közölte, hogy ne aggódjak, megszúrnak és ha valami baja van a babának, gyorsan el kell vetetni és lehet nekiállni a következőnek. Hát, volt már nekem hasonlóban részem, kissé más orvosi témában, de azóta értem én, hogy az orvosok nagyjából futószalagon gyógyítanak (tisztelet a kivételnek persze, meg értem én azt is, hogy kell némi távolságtartás, csak szerintem nem ebben a formában), de továbbra is makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy én meg nem akarok olyan orvoshoz menni, aki ezt csinálja. Igenis az ember nem csak hús és csont és vér meg ennél kisebb, rejtélyes izék szövevényes kapcsolata, hanem főleg érző és gondolkodó lény és tartom, hogy bizonyos körülmények között ezek vezérlik a többit. Épp ezért tessék nagy gondot fordítani rá. És nekem ne mondja egy doki, hogy vetessem el az esetleg beteg gyerekemet, hanem kérdezze meg, mit gondolok arról, ha esetleg beteg, ha pedig ott van a kicsi apukája is, akkor kérdezzen mindkettőnket... Na, ezek a vidám előzmények, amihez még annyi, hogy persze nem vállaltuk a szúrást, egy korai 4D-s ultrahangon (aranyszínű mozgó bébi nagyjából 10e-ért, de egyszer megéri) megnézettük és ott azt mondták, kutya baja. Pipi egészséges gyermek, igaz, van egy fejlődési rendellenessége, egy apró beporcosodott kopoltyúív-nyúlvány volt a torkán, már rég leműtötték és ennyi - nem kizárt, hogy ezért volt nála a nagy hiszti (nála nemcsak a MoM-érték volt nyugtalanító, hanem a BHCG-teszt is, ami együtt fejlődési rendellenességre utal).
Szóval megint beutaltak. A Schöpf-Mérei megszűnt (állítólag üresen áll... beszarás), pedig milyen szívesen járnék oda, ahol a vérvételen nem 50-es urak és 16 éves suhancok morognak és vágnak pofákat, hogy terhesen előre merészkedtél kérezdkedni, mert éhgyomorra már megint olyan cukros vizet kell innod, amitől csak enyhén szólva van hányingered és még másfél óráig az is lesz, mert se inni, se enni, kávézni meg aztán pláne nem szabad. Szóval visszasírom a szűk folyosóit, ahol két, már gömbölyödő kismama soha nem fért el, az állandóan mocskos vécéjét és a teljesen egészségtelen kajákkal teli büfét is, mindent, mert oda nem jártak mások, csak kismamák. Ja és főleg, nem tiltották ki rejtélyes okokból az apákat az ultrahangról. Szóval valaki csinálhatna újra egy ilyen helyet, ideális lenne, tényleg.
Schöpf-Mérei híján a Bajcsy-kórházba küldtek, ez pont fél óra villamosozásra van a Blahától, mindenkinek ajánlom, aki nem tette kijjebb a lábát mondjuk a Népligetnél mostanában. Persze, minden fővárosnak megvan a maga nyomorultsága és végletessége, dehát ez elképesztő. Pedig még úgy-ahogy ismerem is a nyócker szélét, néhai nagyim ott lakott, játszottam én rengeteget kisebbségi szomszédokkal meg jártunk a piacra, valahogy a 80-as évek végén, 90-esek elején emlékeim szerint nem volt arrafelé senki masszív cigányüldöző, de lehet, hogy csak egy kukkot sem értettem. Na de ami most van ott, az nem az, ami régen volt. 10 éve ott laktam a Blahán, még akkor sem volt ennyire lepattanva minden és ennyire tele sajnos hajléktalan, részeg, nagyon büdös emberekkel. Persze a 4-6-os villamos is, tehát nemcsak ott, de ott valahogy még feltűnőbb, talán a "díszlet" miatt. Na, ennyit erről, szóval felültem a villamosra, kidöcögtem a kórházba, beálltam a recepción a sorba, majd a bejelentkezés közben rájöttem, hogy minden papír, amit kértek, otthon maradt. Pff! Riasztás indul, szerencsére apuka még a munkahelyén, szegényt hazaküldtem, hogy hozza el, különben buktuk az egészet aznap. Na ennyire a hátam közepére kívántam az egészet, hogy képes voltam papírok nélkül elindulni... Szánalmas, mi?
Becsekkoltam, mert legalább tb-kártya és személyi volt nálam, aztán elkezdtem keresgélni. Hát ez a hely is látott szebb napokat, minden koszosnak és réginek tűnik, sírnivaló, betegnek és dolgozóknak egyaránt. Megtaláltam a rendelést, leültem és vártam türelmesen, mert a sorrend elvileg bejelentkezés szerint van, de néhány soron kívül. Egyszer csak jön egy hihetetlen magas és hihetetlen kedves nő, kéri a papírjaimat, zavartan magyarázom, hogy mindent otthon hagytam, de nemsokára megérkezik minden. Mire ő: ezért hazaküldte a férjét? Nem vagyunk mi olyan szigorúak a beutalóval... Én még inkább zavarban: A többi papír is otthon... DE elnézést, nem a Schöpf-Méreiben dolgozott korábban? Elmosolyodik, és kérdi, hogy járt már genetikai tanácsadáson? Mire bólintok és megint elkomorodom, mert újra rájövök, miért is ülök már megint egy váróban, kétségbeesve, sokad magammal, kétségbeesett kismamákkal körbevéve. Mivel a papírok és a "férjem" még messze, megnézem a büfét, mert elkap a farkaséhség (na erről is hosszasan lehetne írni, kívülről igen vicces és/vagy idegesítő lehet), szerencsére tele van junkfooddal, ki is választok egy, csak kicsit veszélyesnek tűnő csalamádés hamburgert, sajnos ez sem olyan, mint gyerekkoromban a Hami-Hörpiben (tényleg így hívták, egy nagy hordó volt a mozi mellett), de egy Sport szelet utána teljesen feledteti a finom kiábrándulást. Visszavánszorgok, olvasgatom A Szépfiút, de nem tud lekötni, állandóan a többieket figyelem, ki egyedül, ki a sejthető férjjel/társsal küzd az előre nem tudható várakozási idő hiperidegesítő tényével. Van, akin nem is látszik még, hogy babát vár, van, akin 18 év sem nagyon látszik és van, aki mintha már szülni készülne, pedig ide a 20. vagy 22. hétig küldik főleg az embert.
Sorra kerülök. Újra magyarázom, hogy nincs még nálam a papír, a hölgy döbbenten néz, nem is érti, hogy mi van, de bólogat, jó, majd sorra kerülök újra. Csendben a kukoricára térdepelek, hogy lehetek ennyire lüke...
Végre megérkezik B. Felkészülök a neheztelő nézésre vagy viccel elütött, kedves szurkálódásra, de semmi, amiért nagyon hálás vagyok. Jól megbeszéljünk, micsoda hely ez, szokás szerint egyáltalán nem halkan, aztán büfécsekkolás, aztán várunk. Egyszercsak rájövünk, hogy az okostelefonon van backgammon, neki is látunk, én még küzdök az érintőképernyővel, kb. úgy pofozgatom, mintha törhetetlen lenne. Zsinórban sokat nyerek, sosem jövök rá, mennyire volt szándékos. És aztán sorra kerülünk.
Belépünk egy kissé kupis szobába, a genetikus asszonysággal szemben egy szék, hihetetlen, nem is nagyon kell csodálkozni azon, mennyire nehéz az apukáknak, mindenből ki akarják hagyni őket, minden könyv így kezdődik: Kedves leendő anyuka! ... stb. Székproblémát megoldjuk, kezdődik a tanácsadás. Kérdezget, családfát rajzol, kéri a papírokat. Előrelátóan elhozom a régi papírokat is, arcán torz mosoly hirtelen, majd elkezdi magyarázni, hogy az a program, ami korábban arányszámot hozott ki az adatok alapján, az a Schöfiben volt, itt sajnos már nincs, de azért nagyjából ki tudja számolni. Ezt meg is teszi, most jobb a helyzet (ezt eddig is tudtuk, szerencsére). Nézegeti a számokat, szerinte nem kell szúrás, meg ha korábban sem vállaltuk, akkor sejti ő, hogy most meg pláne nem, de azért menjünk át az ultrahangra, döntsön Miklós bácsi. Kicsit még beszélgetünk arról, hogy szerinte az ultrahangon, még a 4D-sen sem látszik a Down-szindróma, ő spec nagyjából az orra alapján lehetett volna az is, volt is valami rettenetes paláver a születése körül, de aztán minden rendben, lám, a falon látjuk is az oklevelet, szuper genetikus lett belőle (hmm).
Újabb várakozás, de végre bejutunk. A magas, kedves nő és egy Mikulás-szerű figura vár bent, bemutatkozik, nagyon kedves ő is. Nézegeti a kisbabánkat, ha jól emlékszem, látszik itt is, hogy fiú (igen, meg is beszéljük később, hogy még nekünk, gyakorlatlan ultrahang-értelmezőknek is eléggé egyértelmű), mindent alaposan megvizsgál és emberi, nem orvosi nyelven folyamatosa mondja, hogy mi lát és az mekkora és az normális. Majd hozzánk fordul, és közli, hogy ő nem látja indokoltnak a szúrást, igen, tényleg van egy kicsi vesemedence-tágulat, emiatt még sok ultrahang lesz akkor is, ha megszületett a fiunk, de szerinte ne aggódjunk, ez a kinövős fajta. Ennél a pontnál meg vagyok róla győződve, hogy Miklós nem véletlenül Miklós, tutira ő a jóságos Mikulás. Annyira könnyű leszek és vidám, hogy szinte kiugrálok a szobából, szedelőzködünk, látom a kint várókon, mennyire vegyesen fogadják az örömünket, meg is értem. Végre elhúzunk, felpattanunk a horrorvillamosra és megyünk a leányunkért. Mindez a kis móka 2-től 6-ig tartott kb., de megérte, megfordult a fejemben, hogy hagyjuk ki, de akkor meg az nyugtalanított volna, hogy vajon van baj vagy nincs baj?
Tehát nincs baj. Azóta sincs, legalábbis "az msznut protokollja szerint elvégzett vizsgálattal jelenleg durva fejlődési rendellenesség nem ábrázolódik". Ugye, milyen szép az orvosi és jogi nyelvezet összefonódása?
M., mert már neve is van a kisfiunknak, fickándozik és állandóan csuklik, már több, mint fél kg. A nővére meg iszonyúan érdeklődik, kedves ütögeti a hasam, dumál neki és reggel neki is búcsúpuszit ad.
Szóval, minden rendben.
2011. ápr. 9.
Éden
Ez a témája mostanában a házi feladatoknak (még mindig fényképezni tanulgatok). Ezeket nagyon megszerettem, végül kukázva lettek háziként (némi vigasz, hogy szépnek találta tanárom is). Van egy szép, új kedvenc tavaszi cipőm, virágminták beleütve és valahogy a fejemben volt, hogy találok valami nagyon hasonlót. Meglett. És ebben a csodaszép tavaszban ez most nekem egy kisebb éden
2011. márc. 22.
2011. márc. 10.
Talán az utolsó nyomoronckodás
Másfél órája szöttyögök kis mindenfélékkel, nehogy el kelljen indulni. Karnyújtásnyira a mumus (ez jelen esetben egy órás kirándulás feneszép fővárosunkban), megint genetikai tanácsadás. Pedig azt is tudom, mi fogunk válaszolni, nem lesz szúrás most sem, és mégis, ólomsúlyú az összes tagom, leginkább aludnék vagy sírnék valakinek a vállán, aki nem mond semmit, csak hagyja, hogy kijöjjön ez a kurva görcs, ami szépen összegyúródott az utóbbi hónapok alatt bizonytalanságból, félelemből és tehetetlenségből. Na, remélem, ezután már jön valami megkönnyebbülés.
2011. márc. 3.
Nomen est omen
Ennek jegyében ma egymás mellett használható fiúneveket keresgéltem üres óráimban, amikor is egy elfelejtett jelzés miatt feleslegesen csücsültem a gyárban (a vezetéknév sem éppen Kovács vagy Nagy, de azt mégsem írhatom ide, na, de tessék elképzelni egy nagyon rövid, ám sosem hallott vezetéknevet, aminél mindenki visszakérdez első hallás után). Basszus, ezeket a neveket valakik viselik... Utolsó előttinél eléggé felszaladt a szemöldököm, amikor leesett, hogy elvetemültebb típusú rajongók akár két keresztnévként is adhatják a fiuknak.
Bonaventúra Pelbárt
Jefte Orfeusz
Emánuel Maximilián
Polikárp Jusztin
Timóteusz Oszvald
Juliánusz Márió
Kerény Lúciusz
Orbán Viktor
Osszián Radomér
Na, amúgy meg nem éppen könnyű fiúnevet találni, ez a helyzet. Kicsit kezdem megérteni a 150 generáción át ugyanazt a nevet adást, bár egyetérteni sosem fogok.
Bonaventúra Pelbárt
Jefte Orfeusz
Emánuel Maximilián
Polikárp Jusztin
Timóteusz Oszvald
Juliánusz Márió
Kerény Lúciusz
Orbán Viktor
Osszián Radomér
Na, amúgy meg nem éppen könnyű fiúnevet találni, ez a helyzet. Kicsit kezdem megérteni a 150 generáción át ugyanazt a nevet adást, bár egyetérteni sosem fogok.
2011. márc. 2.
2011. febr. 18.
Biztos a telehold is
Meg szimplán a terhesség is nyilván az oka, hogy...
Szóval hordok én szoknyát, időnként, nem nagyon térd fölé érőt. De ma az történt, hogy szinte gondolkodás nélkül megvettem egy Formes kismama-miniszoknyát. Ha nagyon akarom, kicsit lejjebb tudom húzni combközépnél, tényleg mini.
Na de amiért: egyszerűen pont olyan, mint amilyen ruhák álmaimban és fenedrága boltokban leledzenek: viszonylag egyszerű, klasszikus szabás ügyes bolondítással (vagy legyen nagyon színes, mint a már emlegetett Desigual pl.). Jelen esetben enyhén A-vonalú szoknya, ami mintha ketté lenne hasítva elöl és bal oldalon kétharmadnál egyszerűen lecsúszik a sarka, valamint egy darab gyönyörű, fekete gomb van rajta. Szuperpuha szövetből. Hát szóval egy álom, főleg az itthon kapható rengeteg zsákruha után. Jójó, persze, itt is van H&M meg a BBoom meg mittudomén, ezek elviselhetőek egy jó leárazáson, de ott meg kicsi vagy nagy vagy csak az nincs leárazva, ami tetszik. Hát lehet, hogy nem is kéne ezzel ennyit foglalkozni, de baromi nehéz, amikor a teljes ruhatárnak búcsút lehet mondani 10-20 vagy végtelen hónapra és baromi sokáig csak annyit látszik, hogy az ember lánya bálnásodik a sejhaján, bálnásodik a derekán (és persze ezzel együtt a mellkas mérete is elkezd szárnyalni a barbie-i háromszázas mellbőség felé...), ráadásul még mindig vagy 15 réteg ruhát kell felvenni, így aztán megy a furcsa méregetés, hogy ez most meghízott vagy terhes? De ha akarom, akkor nagyon egyértelmű már a helyzet és igen, akarom. És ha lenézek, akkor mindig fülig ér a szám, mert annyira szokatlan és vicces egy ilyen kis labdacsek ott a köldököm környékén. Végre kezd eltűnni a horror-időszak és jön a pörgés, bár meg kell mondjam, ez a káhideg eléggé visszavet minden tekintetben, csak ennék és aludnék, mint egy rendes medve.
Na hát így. Jó, mi? A kismamák kicsit lököttecskék, legalábbis ez az egy biztos.
Amúgy meg egész nap hiperérzékenység és fogalmam sem volt, mitől. Pityergés délelőtt, folyamatos kiakadás a padtársakon (ők csak átmenetiek és tényleg kidegesítő, amit elő bírnak adni, A., légyszi gyere még néhány napra...), haskeményedés nagyjából egész nap, pityergés este egy Ranschburg-vers olvasása közben, aminek a címe: Gyász (na az lehet, hogy ezen bármelyik másik napon a 10 hónapból szintén elpityergem magam).
Egyébként pedig ilyet kérek szépen:
Szóval hordok én szoknyát, időnként, nem nagyon térd fölé érőt. De ma az történt, hogy szinte gondolkodás nélkül megvettem egy Formes kismama-miniszoknyát. Ha nagyon akarom, kicsit lejjebb tudom húzni combközépnél, tényleg mini.
Na de amiért: egyszerűen pont olyan, mint amilyen ruhák álmaimban és fenedrága boltokban leledzenek: viszonylag egyszerű, klasszikus szabás ügyes bolondítással (vagy legyen nagyon színes, mint a már emlegetett Desigual pl.). Jelen esetben enyhén A-vonalú szoknya, ami mintha ketté lenne hasítva elöl és bal oldalon kétharmadnál egyszerűen lecsúszik a sarka, valamint egy darab gyönyörű, fekete gomb van rajta. Szuperpuha szövetből. Hát szóval egy álom, főleg az itthon kapható rengeteg zsákruha után. Jójó, persze, itt is van H&M meg a BBoom meg mittudomén, ezek elviselhetőek egy jó leárazáson, de ott meg kicsi vagy nagy vagy csak az nincs leárazva, ami tetszik. Hát lehet, hogy nem is kéne ezzel ennyit foglalkozni, de baromi nehéz, amikor a teljes ruhatárnak búcsút lehet mondani 10-20 vagy végtelen hónapra és baromi sokáig csak annyit látszik, hogy az ember lánya bálnásodik a sejhaján, bálnásodik a derekán (és persze ezzel együtt a mellkas mérete is elkezd szárnyalni a barbie-i háromszázas mellbőség felé...), ráadásul még mindig vagy 15 réteg ruhát kell felvenni, így aztán megy a furcsa méregetés, hogy ez most meghízott vagy terhes? De ha akarom, akkor nagyon egyértelmű már a helyzet és igen, akarom. És ha lenézek, akkor mindig fülig ér a szám, mert annyira szokatlan és vicces egy ilyen kis labdacsek ott a köldököm környékén. Végre kezd eltűnni a horror-időszak és jön a pörgés, bár meg kell mondjam, ez a káhideg eléggé visszavet minden tekintetben, csak ennék és aludnék, mint egy rendes medve.
Na hát így. Jó, mi? A kismamák kicsit lököttecskék, legalábbis ez az egy biztos.
Amúgy meg egész nap hiperérzékenység és fogalmam sem volt, mitől. Pityergés délelőtt, folyamatos kiakadás a padtársakon (ők csak átmenetiek és tényleg kidegesítő, amit elő bírnak adni, A., légyszi gyere még néhány napra...), haskeményedés nagyjából egész nap, pityergés este egy Ranschburg-vers olvasása közben, aminek a címe: Gyász (na az lehet, hogy ezen bármelyik másik napon a 10 hónapból szintén elpityergem magam).
Egyébként pedig ilyet kérek szépen:
2011. febr. 10.
Cím nélkül
Weöres Sándor: A Nő
A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.
A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.
A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
cimkék között jár, mint egy patikában.
Hiában száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –
ha nők szeméből rá élet sugárzik.
A nő: mindennel pajtás, elven
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedően fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan cimkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
ugy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.
A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.
A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.
A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
cimkék között jár, mint egy patikában.
Hiában száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –
ha nők szeméből rá élet sugárzik.
A nő: mindennel pajtás, elven
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedően fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan cimkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
ugy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.
2011. jan. 23.
2011. jan. 16.
Pff
A helyzet fokozódik: klasszikus diabétesz- és asztma-gyanú, súlyos vashiány; nem is 5, hanem 7 kg hoppfel 3 hónap alatt; placenta nem a legjobb helyen, így mindenre tiltás, ami hasizmokat is dolgoztat (emelés, tesióra és egyebek).
Mivaaan? Hol van az én (majdnem) problémamentes terhességem? Kérem szépen vissza...
Mivaaan? Hol van az én (majdnem) problémamentes terhességem? Kérem szépen vissza...
2011. jan. 13.
A kismama mesél és kicsit nyafog, mert mért ne
Jelentem, a hetekig tartó tengeribetegség elmút, nyomokban fellelhető ugyan, de csak ha ez az advanced kismama nem olyan lüke, hogy nem eszik időben. Na akkor van és rettenetes, éhség és súlyos hányinger egyszerre, remek kombó. Egy kismama legyen sugárzó és heppi a nap 24 órájában, mi? Hehe.
Szóval ez a része pipa, bálnásodás újfent nagyon jól megy, 5 kg-s ugrás megvolt bőven az első három hónapban, nem tudom, mi a fenét csinálhatnék, állandóan ehetnékem van. Tény, hogy a kenyérből vissza lehetne venni. De olyan finom a diós, az olívás meg a hagymás is... Meg talán szegény elsőszülött lányom önkormányzattól kapott Mikuláscsomagjából sem kéne a gabonapehellyel egészségesnek álcázott tejcsoki táblát kilopni fél óra alatt befalni. De ezeken kívül nagyjából azt eszem, amit kéne. Persze három napja keserűfém-íze van a számnak, kivéve, amíg eszem valamit, na, hát ez is nagyon sokat segít, mondhatom. Meg hát nagyon súlyos élmény ilyenkor enni, olyasmi, mint amikor kissé beállt az ember valamitől és a vajaskenyér is lucullusi lakomának tűnik. Azaz, nagyonjóenni!!!
Ezeken kívül már csak egy pólót/sapkát/nagykabátot szeretnék, amire nagy betűkkel ráírták: "Most épp elviselhetetlen kismama vagyok, ne szólj hozzám kérlek, mert harapok". Ezúton kérnék elnézést utólag és előre is minden kedves hozzám közelitől, aki még ide is téved és olvasgat. Igyekszem én, de pont mindig előbb mondom, amit nem akarok igazán, de az a kis ordibátor odabent mindig győz mostanában. És most nem a kisbabámról beszélek.
Az állandó fáradtság van még, a bálnásodás aggódva figyelése, naponta többször sírhatnék a gardrób környékén, feszülő és ultragyorsan terebélyesedő mellkas és has, kalciumért sikító vádlik, rémálmok és asszem, ennyi.
Nade. Ez a sok izé mind-mind kibírható, mert amikor felbukkan a monitoron egy folyamatosan izgő-mozgó kicsi lény, hát az, igazából, leírhatatlan. Egyfelől annyira súlyos, hogy van ultrahang és be lehet kukucskálni oda, ahová 30 évvel ezelőttig soha senki nem tudott (mondjuk ez időnként hátborzongató is) és ezektől a mozizásoktól ez az anyuka végre elhiszi és úgy érzi, hogy ott van a kisbabája (elsőre fiúnak éreztem, nahát meglátjuk, sőt, egy kínai csodanaptár szerint is az lesz, visszanéztem a lányomra is és az stimmelt, na, kíváncsian várom). Az meg a hab a tortán, amikor közlik, hogy amennyire le tudják ellenőrizni, minden ok. És hiába gondolok arra, hogy úristen, megint nem fogunk aludni talán hónapokig, még nagyobb káosz lesz, végtelenül megnyugtat, hogy gyerekeim lesznek nemsokára, hogy nem lesznek egyedül, hogy mennyi mindent tanulhatnak majd egymástól és remélhetőleg mindig számíthatnak majd egymásra.
Hú, mindig ez az elérzékenyülés... Amúgy is ilyen vagyok, de most fokozottan: tisztára mint Robert DeNiro a Csak egy kis pánikban, amikor elsírja magát azon a szupergiccses biztosításreklámon... Ha éppen tudok ezen röhögni, szórakoztató.
Nakérem. Azért talán mégsem lett annyi a nyafogás. Jee!
Szóval ez a része pipa, bálnásodás újfent nagyon jól megy, 5 kg-s ugrás megvolt bőven az első három hónapban, nem tudom, mi a fenét csinálhatnék, állandóan ehetnékem van. Tény, hogy a kenyérből vissza lehetne venni. De olyan finom a diós, az olívás meg a hagymás is... Meg talán szegény elsőszülött lányom önkormányzattól kapott Mikuláscsomagjából sem kéne a gabonapehellyel egészségesnek álcázott tejcsoki táblát kilopni fél óra alatt befalni. De ezeken kívül nagyjából azt eszem, amit kéne. Persze három napja keserűfém-íze van a számnak, kivéve, amíg eszem valamit, na, hát ez is nagyon sokat segít, mondhatom. Meg hát nagyon súlyos élmény ilyenkor enni, olyasmi, mint amikor kissé beállt az ember valamitől és a vajaskenyér is lucullusi lakomának tűnik. Azaz, nagyonjóenni!!!
Ezeken kívül már csak egy pólót/sapkát/nagykabátot szeretnék, amire nagy betűkkel ráírták: "Most épp elviselhetetlen kismama vagyok, ne szólj hozzám kérlek, mert harapok". Ezúton kérnék elnézést utólag és előre is minden kedves hozzám közelitől, aki még ide is téved és olvasgat. Igyekszem én, de pont mindig előbb mondom, amit nem akarok igazán, de az a kis ordibátor odabent mindig győz mostanában. És most nem a kisbabámról beszélek.
Az állandó fáradtság van még, a bálnásodás aggódva figyelése, naponta többször sírhatnék a gardrób környékén, feszülő és ultragyorsan terebélyesedő mellkas és has, kalciumért sikító vádlik, rémálmok és asszem, ennyi.
Nade. Ez a sok izé mind-mind kibírható, mert amikor felbukkan a monitoron egy folyamatosan izgő-mozgó kicsi lény, hát az, igazából, leírhatatlan. Egyfelől annyira súlyos, hogy van ultrahang és be lehet kukucskálni oda, ahová 30 évvel ezelőttig soha senki nem tudott (mondjuk ez időnként hátborzongató is) és ezektől a mozizásoktól ez az anyuka végre elhiszi és úgy érzi, hogy ott van a kisbabája (elsőre fiúnak éreztem, nahát meglátjuk, sőt, egy kínai csodanaptár szerint is az lesz, visszanéztem a lányomra is és az stimmelt, na, kíváncsian várom). Az meg a hab a tortán, amikor közlik, hogy amennyire le tudják ellenőrizni, minden ok. És hiába gondolok arra, hogy úristen, megint nem fogunk aludni talán hónapokig, még nagyobb káosz lesz, végtelenül megnyugtat, hogy gyerekeim lesznek nemsokára, hogy nem lesznek egyedül, hogy mennyi mindent tanulhatnak majd egymástól és remélhetőleg mindig számíthatnak majd egymásra.
Hú, mindig ez az elérzékenyülés... Amúgy is ilyen vagyok, de most fokozottan: tisztára mint Robert DeNiro a Csak egy kis pánikban, amikor elsírja magát azon a szupergiccses biztosításreklámon... Ha éppen tudok ezen röhögni, szórakoztató.
Nakérem. Azért talán mégsem lett annyi a nyafogás. Jee!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
