Biztos lesz előbb vagy utóbb okostelefonom és sejthetően egyszerűbb abban virtuális post-itokat meg mindenféle online naptárkákat bizergálni, de néha annyival jobb konzervatívan töltőtollal írni egy noteszkébe.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dejó. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dejó. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. febr. 22.
notebook
Mondhatni állandóan a teendők listájával és el nem felejtendő dolgokkal küzdök, így mindig jól egy noteszke. Sokáig a minden napra egy lap moleskine-ért ácsingóztam, de aztán eljutottam a Namiba, ahol egy ilyen várt:
Biztos lesz előbb vagy utóbb okostelefonom és sejthetően egyszerűbb abban virtuális post-itokat meg mindenféle online naptárkákat bizergálni, de néha annyival jobb konzervatívan töltőtollal írni egy noteszkébe.
Biztos lesz előbb vagy utóbb okostelefonom és sejthetően egyszerűbb abban virtuális post-itokat meg mindenféle online naptárkákat bizergálni, de néha annyival jobb konzervatívan töltőtollal írni egy noteszkébe.
2011. aug. 24.
Joie de vivre
Életem legkeményebb bő egy hónapja zárult tegnap, a születésnapomon megszületett kisfiam néhány óra múlva a PIC-re került és csak nagyon sok nap után jött ki, megjárt egy fejlődés-neurológiai osztályt, csodával határos módon úgy tűnik, nincs baja (részleteket majd egyszer leírom, még nem megy). Tegnap volt öt éve, hogy meghalt az apám. Most úgy érzem, innentől kell jönnie a jónak.
Ez a Joie de vivre c. playlist régóta készül és most is folyamatosan alakul. Most újrahallgatva úgy érzem, mintha mindig is azért készült volna, hogy oldjon valami ilyesmit, amit átéltünk mind a négyen. Ezúton ajánlom már nem is olyan kicsi családomnak.
És hát ezzel a címmel kihagyhatatlan a kép is.
Ez a Joie de vivre c. playlist régóta készül és most is folyamatosan alakul. Most újrahallgatva úgy érzem, mintha mindig is azért készült volna, hogy oldjon valami ilyesmit, amit átéltünk mind a négyen. Ezúton ajánlom már nem is olyan kicsi családomnak.
És hát ezzel a címmel kihagyhatatlan a kép is.
2011. jún. 5.
Az egyik legjobb dolog mostanság
Szinte be lehet azonosítani M testrészeit, ahogy mozog. Hol egy kis könyök- vagy sarokszerűség, hol a feje, hol a popója érződik és látszik a hasamban. Annyira földöntúli az egész és olyan rövid ideig tart, hogy egyszerűen nem tudok hozzászokni. Csak nézem vagy hozzá is érek és csodálkozom.
Pipi egyre gyakrabban bolondozik vagy kedveskedik az öccsének, hol bekiabál, hogy puszit ad neki, reggel-este elbúcsúzik tőle is. Remélem, hogy nagyjából így marad, ha megszületik, akkor is. Egyelőre nagyon lelkes, mennyit fog majd segíteni, sőt, próbálgat szembesülni, hogy majd sírni is fog a kicsike.
Kapcsolatunk hajnalán, amikor még alig-alig volt kapcsolatunk tulajdonképp, azt vizionáltam, hogy két gyerekünk lesz: egy fiú és egy lány. Azért ebbe néha beleborzongok, bár eddig benne volt a pakliban, hogy talán három is legyen.
Pipi egyre gyakrabban bolondozik vagy kedveskedik az öccsének, hol bekiabál, hogy puszit ad neki, reggel-este elbúcsúzik tőle is. Remélem, hogy nagyjából így marad, ha megszületik, akkor is. Egyelőre nagyon lelkes, mennyit fog majd segíteni, sőt, próbálgat szembesülni, hogy majd sírni is fog a kicsike.
Kapcsolatunk hajnalán, amikor még alig-alig volt kapcsolatunk tulajdonképp, azt vizionáltam, hogy két gyerekünk lesz: egy fiú és egy lány. Azért ebbe néha beleborzongok, bár eddig benne volt a pakliban, hogy talán három is legyen.
2011. máj. 19.
2011. ápr. 13.
Minden ok
Egy kicsit megkésve, de most már leírom.
Szóval egy - mint később kiderült, már nem is mérvadó - AFP-MOM értékpár (vagymiis) miatt valamint a genetikai ultrahangon kicsi fiamnál észlelt vesemedence-tágulat miatt megint genetikai tanácsadásra küldtek. Már a gondolatától is kiborultam, mert a múltkori olyan jól sikerült, hogy a főfőnemtomki a Schöpf-Méreiben közölte, hogy ne aggódjak, megszúrnak és ha valami baja van a babának, gyorsan el kell vetetni és lehet nekiállni a következőnek. Hát, volt már nekem hasonlóban részem, kissé más orvosi témában, de azóta értem én, hogy az orvosok nagyjából futószalagon gyógyítanak (tisztelet a kivételnek persze, meg értem én azt is, hogy kell némi távolságtartás, csak szerintem nem ebben a formában), de továbbra is makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy én meg nem akarok olyan orvoshoz menni, aki ezt csinálja. Igenis az ember nem csak hús és csont és vér meg ennél kisebb, rejtélyes izék szövevényes kapcsolata, hanem főleg érző és gondolkodó lény és tartom, hogy bizonyos körülmények között ezek vezérlik a többit. Épp ezért tessék nagy gondot fordítani rá. És nekem ne mondja egy doki, hogy vetessem el az esetleg beteg gyerekemet, hanem kérdezze meg, mit gondolok arról, ha esetleg beteg, ha pedig ott van a kicsi apukája is, akkor kérdezzen mindkettőnket... Na, ezek a vidám előzmények, amihez még annyi, hogy persze nem vállaltuk a szúrást, egy korai 4D-s ultrahangon (aranyszínű mozgó bébi nagyjából 10e-ért, de egyszer megéri) megnézettük és ott azt mondták, kutya baja. Pipi egészséges gyermek, igaz, van egy fejlődési rendellenessége, egy apró beporcosodott kopoltyúív-nyúlvány volt a torkán, már rég leműtötték és ennyi - nem kizárt, hogy ezért volt nála a nagy hiszti (nála nemcsak a MoM-érték volt nyugtalanító, hanem a BHCG-teszt is, ami együtt fejlődési rendellenességre utal).
Szóval megint beutaltak. A Schöpf-Mérei megszűnt (állítólag üresen áll... beszarás), pedig milyen szívesen járnék oda, ahol a vérvételen nem 50-es urak és 16 éves suhancok morognak és vágnak pofákat, hogy terhesen előre merészkedtél kérezdkedni, mert éhgyomorra már megint olyan cukros vizet kell innod, amitől csak enyhén szólva van hányingered és még másfél óráig az is lesz, mert se inni, se enni, kávézni meg aztán pláne nem szabad. Szóval visszasírom a szűk folyosóit, ahol két, már gömbölyödő kismama soha nem fért el, az állandóan mocskos vécéjét és a teljesen egészségtelen kajákkal teli büfét is, mindent, mert oda nem jártak mások, csak kismamák. Ja és főleg, nem tiltották ki rejtélyes okokból az apákat az ultrahangról. Szóval valaki csinálhatna újra egy ilyen helyet, ideális lenne, tényleg.
Schöpf-Mérei híján a Bajcsy-kórházba küldtek, ez pont fél óra villamosozásra van a Blahától, mindenkinek ajánlom, aki nem tette kijjebb a lábát mondjuk a Népligetnél mostanában. Persze, minden fővárosnak megvan a maga nyomorultsága és végletessége, dehát ez elképesztő. Pedig még úgy-ahogy ismerem is a nyócker szélét, néhai nagyim ott lakott, játszottam én rengeteget kisebbségi szomszédokkal meg jártunk a piacra, valahogy a 80-as évek végén, 90-esek elején emlékeim szerint nem volt arrafelé senki masszív cigányüldöző, de lehet, hogy csak egy kukkot sem értettem. Na de ami most van ott, az nem az, ami régen volt. 10 éve ott laktam a Blahán, még akkor sem volt ennyire lepattanva minden és ennyire tele sajnos hajléktalan, részeg, nagyon büdös emberekkel. Persze a 4-6-os villamos is, tehát nemcsak ott, de ott valahogy még feltűnőbb, talán a "díszlet" miatt. Na, ennyit erről, szóval felültem a villamosra, kidöcögtem a kórházba, beálltam a recepción a sorba, majd a bejelentkezés közben rájöttem, hogy minden papír, amit kértek, otthon maradt. Pff! Riasztás indul, szerencsére apuka még a munkahelyén, szegényt hazaküldtem, hogy hozza el, különben buktuk az egészet aznap. Na ennyire a hátam közepére kívántam az egészet, hogy képes voltam papírok nélkül elindulni... Szánalmas, mi?
Becsekkoltam, mert legalább tb-kártya és személyi volt nálam, aztán elkezdtem keresgélni. Hát ez a hely is látott szebb napokat, minden koszosnak és réginek tűnik, sírnivaló, betegnek és dolgozóknak egyaránt. Megtaláltam a rendelést, leültem és vártam türelmesen, mert a sorrend elvileg bejelentkezés szerint van, de néhány soron kívül. Egyszer csak jön egy hihetetlen magas és hihetetlen kedves nő, kéri a papírjaimat, zavartan magyarázom, hogy mindent otthon hagytam, de nemsokára megérkezik minden. Mire ő: ezért hazaküldte a férjét? Nem vagyunk mi olyan szigorúak a beutalóval... Én még inkább zavarban: A többi papír is otthon... DE elnézést, nem a Schöpf-Méreiben dolgozott korábban? Elmosolyodik, és kérdi, hogy járt már genetikai tanácsadáson? Mire bólintok és megint elkomorodom, mert újra rájövök, miért is ülök már megint egy váróban, kétségbeesve, sokad magammal, kétségbeesett kismamákkal körbevéve. Mivel a papírok és a "férjem" még messze, megnézem a büfét, mert elkap a farkaséhség (na erről is hosszasan lehetne írni, kívülről igen vicces és/vagy idegesítő lehet), szerencsére tele van junkfooddal, ki is választok egy, csak kicsit veszélyesnek tűnő csalamádés hamburgert, sajnos ez sem olyan, mint gyerekkoromban a Hami-Hörpiben (tényleg így hívták, egy nagy hordó volt a mozi mellett), de egy Sport szelet utána teljesen feledteti a finom kiábrándulást. Visszavánszorgok, olvasgatom A Szépfiút, de nem tud lekötni, állandóan a többieket figyelem, ki egyedül, ki a sejthető férjjel/társsal küzd az előre nem tudható várakozási idő hiperidegesítő tényével. Van, akin nem is látszik még, hogy babát vár, van, akin 18 év sem nagyon látszik és van, aki mintha már szülni készülne, pedig ide a 20. vagy 22. hétig küldik főleg az embert.
Sorra kerülök. Újra magyarázom, hogy nincs még nálam a papír, a hölgy döbbenten néz, nem is érti, hogy mi van, de bólogat, jó, majd sorra kerülök újra. Csendben a kukoricára térdepelek, hogy lehetek ennyire lüke...
Végre megérkezik B. Felkészülök a neheztelő nézésre vagy viccel elütött, kedves szurkálódásra, de semmi, amiért nagyon hálás vagyok. Jól megbeszéljünk, micsoda hely ez, szokás szerint egyáltalán nem halkan, aztán büfécsekkolás, aztán várunk. Egyszercsak rájövünk, hogy az okostelefonon van backgammon, neki is látunk, én még küzdök az érintőképernyővel, kb. úgy pofozgatom, mintha törhetetlen lenne. Zsinórban sokat nyerek, sosem jövök rá, mennyire volt szándékos. És aztán sorra kerülünk.
Belépünk egy kissé kupis szobába, a genetikus asszonysággal szemben egy szék, hihetetlen, nem is nagyon kell csodálkozni azon, mennyire nehéz az apukáknak, mindenből ki akarják hagyni őket, minden könyv így kezdődik: Kedves leendő anyuka! ... stb. Székproblémát megoldjuk, kezdődik a tanácsadás. Kérdezget, családfát rajzol, kéri a papírokat. Előrelátóan elhozom a régi papírokat is, arcán torz mosoly hirtelen, majd elkezdi magyarázni, hogy az a program, ami korábban arányszámot hozott ki az adatok alapján, az a Schöfiben volt, itt sajnos már nincs, de azért nagyjából ki tudja számolni. Ezt meg is teszi, most jobb a helyzet (ezt eddig is tudtuk, szerencsére). Nézegeti a számokat, szerinte nem kell szúrás, meg ha korábban sem vállaltuk, akkor sejti ő, hogy most meg pláne nem, de azért menjünk át az ultrahangra, döntsön Miklós bácsi. Kicsit még beszélgetünk arról, hogy szerinte az ultrahangon, még a 4D-sen sem látszik a Down-szindróma, ő spec nagyjából az orra alapján lehetett volna az is, volt is valami rettenetes paláver a születése körül, de aztán minden rendben, lám, a falon látjuk is az oklevelet, szuper genetikus lett belőle (hmm).
Újabb várakozás, de végre bejutunk. A magas, kedves nő és egy Mikulás-szerű figura vár bent, bemutatkozik, nagyon kedves ő is. Nézegeti a kisbabánkat, ha jól emlékszem, látszik itt is, hogy fiú (igen, meg is beszéljük később, hogy még nekünk, gyakorlatlan ultrahang-értelmezőknek is eléggé egyértelmű), mindent alaposan megvizsgál és emberi, nem orvosi nyelven folyamatosa mondja, hogy mi lát és az mekkora és az normális. Majd hozzánk fordul, és közli, hogy ő nem látja indokoltnak a szúrást, igen, tényleg van egy kicsi vesemedence-tágulat, emiatt még sok ultrahang lesz akkor is, ha megszületett a fiunk, de szerinte ne aggódjunk, ez a kinövős fajta. Ennél a pontnál meg vagyok róla győződve, hogy Miklós nem véletlenül Miklós, tutira ő a jóságos Mikulás. Annyira könnyű leszek és vidám, hogy szinte kiugrálok a szobából, szedelőzködünk, látom a kint várókon, mennyire vegyesen fogadják az örömünket, meg is értem. Végre elhúzunk, felpattanunk a horrorvillamosra és megyünk a leányunkért. Mindez a kis móka 2-től 6-ig tartott kb., de megérte, megfordult a fejemben, hogy hagyjuk ki, de akkor meg az nyugtalanított volna, hogy vajon van baj vagy nincs baj?
Tehát nincs baj. Azóta sincs, legalábbis "az msznut protokollja szerint elvégzett vizsgálattal jelenleg durva fejlődési rendellenesség nem ábrázolódik". Ugye, milyen szép az orvosi és jogi nyelvezet összefonódása?
M., mert már neve is van a kisfiunknak, fickándozik és állandóan csuklik, már több, mint fél kg. A nővére meg iszonyúan érdeklődik, kedves ütögeti a hasam, dumál neki és reggel neki is búcsúpuszit ad.
Szóval, minden rendben.
Szóval egy - mint később kiderült, már nem is mérvadó - AFP-MOM értékpár (vagymiis) miatt valamint a genetikai ultrahangon kicsi fiamnál észlelt vesemedence-tágulat miatt megint genetikai tanácsadásra küldtek. Már a gondolatától is kiborultam, mert a múltkori olyan jól sikerült, hogy a főfőnemtomki a Schöpf-Méreiben közölte, hogy ne aggódjak, megszúrnak és ha valami baja van a babának, gyorsan el kell vetetni és lehet nekiállni a következőnek. Hát, volt már nekem hasonlóban részem, kissé más orvosi témában, de azóta értem én, hogy az orvosok nagyjából futószalagon gyógyítanak (tisztelet a kivételnek persze, meg értem én azt is, hogy kell némi távolságtartás, csak szerintem nem ebben a formában), de továbbra is makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy én meg nem akarok olyan orvoshoz menni, aki ezt csinálja. Igenis az ember nem csak hús és csont és vér meg ennél kisebb, rejtélyes izék szövevényes kapcsolata, hanem főleg érző és gondolkodó lény és tartom, hogy bizonyos körülmények között ezek vezérlik a többit. Épp ezért tessék nagy gondot fordítani rá. És nekem ne mondja egy doki, hogy vetessem el az esetleg beteg gyerekemet, hanem kérdezze meg, mit gondolok arról, ha esetleg beteg, ha pedig ott van a kicsi apukája is, akkor kérdezzen mindkettőnket... Na, ezek a vidám előzmények, amihez még annyi, hogy persze nem vállaltuk a szúrást, egy korai 4D-s ultrahangon (aranyszínű mozgó bébi nagyjából 10e-ért, de egyszer megéri) megnézettük és ott azt mondták, kutya baja. Pipi egészséges gyermek, igaz, van egy fejlődési rendellenessége, egy apró beporcosodott kopoltyúív-nyúlvány volt a torkán, már rég leműtötték és ennyi - nem kizárt, hogy ezért volt nála a nagy hiszti (nála nemcsak a MoM-érték volt nyugtalanító, hanem a BHCG-teszt is, ami együtt fejlődési rendellenességre utal).
Szóval megint beutaltak. A Schöpf-Mérei megszűnt (állítólag üresen áll... beszarás), pedig milyen szívesen járnék oda, ahol a vérvételen nem 50-es urak és 16 éves suhancok morognak és vágnak pofákat, hogy terhesen előre merészkedtél kérezdkedni, mert éhgyomorra már megint olyan cukros vizet kell innod, amitől csak enyhén szólva van hányingered és még másfél óráig az is lesz, mert se inni, se enni, kávézni meg aztán pláne nem szabad. Szóval visszasírom a szűk folyosóit, ahol két, már gömbölyödő kismama soha nem fért el, az állandóan mocskos vécéjét és a teljesen egészségtelen kajákkal teli büfét is, mindent, mert oda nem jártak mások, csak kismamák. Ja és főleg, nem tiltották ki rejtélyes okokból az apákat az ultrahangról. Szóval valaki csinálhatna újra egy ilyen helyet, ideális lenne, tényleg.
Schöpf-Mérei híján a Bajcsy-kórházba küldtek, ez pont fél óra villamosozásra van a Blahától, mindenkinek ajánlom, aki nem tette kijjebb a lábát mondjuk a Népligetnél mostanában. Persze, minden fővárosnak megvan a maga nyomorultsága és végletessége, dehát ez elképesztő. Pedig még úgy-ahogy ismerem is a nyócker szélét, néhai nagyim ott lakott, játszottam én rengeteget kisebbségi szomszédokkal meg jártunk a piacra, valahogy a 80-as évek végén, 90-esek elején emlékeim szerint nem volt arrafelé senki masszív cigányüldöző, de lehet, hogy csak egy kukkot sem értettem. Na de ami most van ott, az nem az, ami régen volt. 10 éve ott laktam a Blahán, még akkor sem volt ennyire lepattanva minden és ennyire tele sajnos hajléktalan, részeg, nagyon büdös emberekkel. Persze a 4-6-os villamos is, tehát nemcsak ott, de ott valahogy még feltűnőbb, talán a "díszlet" miatt. Na, ennyit erről, szóval felültem a villamosra, kidöcögtem a kórházba, beálltam a recepción a sorba, majd a bejelentkezés közben rájöttem, hogy minden papír, amit kértek, otthon maradt. Pff! Riasztás indul, szerencsére apuka még a munkahelyén, szegényt hazaküldtem, hogy hozza el, különben buktuk az egészet aznap. Na ennyire a hátam közepére kívántam az egészet, hogy képes voltam papírok nélkül elindulni... Szánalmas, mi?
Becsekkoltam, mert legalább tb-kártya és személyi volt nálam, aztán elkezdtem keresgélni. Hát ez a hely is látott szebb napokat, minden koszosnak és réginek tűnik, sírnivaló, betegnek és dolgozóknak egyaránt. Megtaláltam a rendelést, leültem és vártam türelmesen, mert a sorrend elvileg bejelentkezés szerint van, de néhány soron kívül. Egyszer csak jön egy hihetetlen magas és hihetetlen kedves nő, kéri a papírjaimat, zavartan magyarázom, hogy mindent otthon hagytam, de nemsokára megérkezik minden. Mire ő: ezért hazaküldte a férjét? Nem vagyunk mi olyan szigorúak a beutalóval... Én még inkább zavarban: A többi papír is otthon... DE elnézést, nem a Schöpf-Méreiben dolgozott korábban? Elmosolyodik, és kérdi, hogy járt már genetikai tanácsadáson? Mire bólintok és megint elkomorodom, mert újra rájövök, miért is ülök már megint egy váróban, kétségbeesve, sokad magammal, kétségbeesett kismamákkal körbevéve. Mivel a papírok és a "férjem" még messze, megnézem a büfét, mert elkap a farkaséhség (na erről is hosszasan lehetne írni, kívülről igen vicces és/vagy idegesítő lehet), szerencsére tele van junkfooddal, ki is választok egy, csak kicsit veszélyesnek tűnő csalamádés hamburgert, sajnos ez sem olyan, mint gyerekkoromban a Hami-Hörpiben (tényleg így hívták, egy nagy hordó volt a mozi mellett), de egy Sport szelet utána teljesen feledteti a finom kiábrándulást. Visszavánszorgok, olvasgatom A Szépfiút, de nem tud lekötni, állandóan a többieket figyelem, ki egyedül, ki a sejthető férjjel/társsal küzd az előre nem tudható várakozási idő hiperidegesítő tényével. Van, akin nem is látszik még, hogy babát vár, van, akin 18 év sem nagyon látszik és van, aki mintha már szülni készülne, pedig ide a 20. vagy 22. hétig küldik főleg az embert.
Sorra kerülök. Újra magyarázom, hogy nincs még nálam a papír, a hölgy döbbenten néz, nem is érti, hogy mi van, de bólogat, jó, majd sorra kerülök újra. Csendben a kukoricára térdepelek, hogy lehetek ennyire lüke...
Végre megérkezik B. Felkészülök a neheztelő nézésre vagy viccel elütött, kedves szurkálódásra, de semmi, amiért nagyon hálás vagyok. Jól megbeszéljünk, micsoda hely ez, szokás szerint egyáltalán nem halkan, aztán büfécsekkolás, aztán várunk. Egyszercsak rájövünk, hogy az okostelefonon van backgammon, neki is látunk, én még küzdök az érintőképernyővel, kb. úgy pofozgatom, mintha törhetetlen lenne. Zsinórban sokat nyerek, sosem jövök rá, mennyire volt szándékos. És aztán sorra kerülünk.
Belépünk egy kissé kupis szobába, a genetikus asszonysággal szemben egy szék, hihetetlen, nem is nagyon kell csodálkozni azon, mennyire nehéz az apukáknak, mindenből ki akarják hagyni őket, minden könyv így kezdődik: Kedves leendő anyuka! ... stb. Székproblémát megoldjuk, kezdődik a tanácsadás. Kérdezget, családfát rajzol, kéri a papírokat. Előrelátóan elhozom a régi papírokat is, arcán torz mosoly hirtelen, majd elkezdi magyarázni, hogy az a program, ami korábban arányszámot hozott ki az adatok alapján, az a Schöfiben volt, itt sajnos már nincs, de azért nagyjából ki tudja számolni. Ezt meg is teszi, most jobb a helyzet (ezt eddig is tudtuk, szerencsére). Nézegeti a számokat, szerinte nem kell szúrás, meg ha korábban sem vállaltuk, akkor sejti ő, hogy most meg pláne nem, de azért menjünk át az ultrahangra, döntsön Miklós bácsi. Kicsit még beszélgetünk arról, hogy szerinte az ultrahangon, még a 4D-sen sem látszik a Down-szindróma, ő spec nagyjából az orra alapján lehetett volna az is, volt is valami rettenetes paláver a születése körül, de aztán minden rendben, lám, a falon látjuk is az oklevelet, szuper genetikus lett belőle (hmm).
Újabb várakozás, de végre bejutunk. A magas, kedves nő és egy Mikulás-szerű figura vár bent, bemutatkozik, nagyon kedves ő is. Nézegeti a kisbabánkat, ha jól emlékszem, látszik itt is, hogy fiú (igen, meg is beszéljük később, hogy még nekünk, gyakorlatlan ultrahang-értelmezőknek is eléggé egyértelmű), mindent alaposan megvizsgál és emberi, nem orvosi nyelven folyamatosa mondja, hogy mi lát és az mekkora és az normális. Majd hozzánk fordul, és közli, hogy ő nem látja indokoltnak a szúrást, igen, tényleg van egy kicsi vesemedence-tágulat, emiatt még sok ultrahang lesz akkor is, ha megszületett a fiunk, de szerinte ne aggódjunk, ez a kinövős fajta. Ennél a pontnál meg vagyok róla győződve, hogy Miklós nem véletlenül Miklós, tutira ő a jóságos Mikulás. Annyira könnyű leszek és vidám, hogy szinte kiugrálok a szobából, szedelőzködünk, látom a kint várókon, mennyire vegyesen fogadják az örömünket, meg is értem. Végre elhúzunk, felpattanunk a horrorvillamosra és megyünk a leányunkért. Mindez a kis móka 2-től 6-ig tartott kb., de megérte, megfordult a fejemben, hogy hagyjuk ki, de akkor meg az nyugtalanított volna, hogy vajon van baj vagy nincs baj?
Tehát nincs baj. Azóta sincs, legalábbis "az msznut protokollja szerint elvégzett vizsgálattal jelenleg durva fejlődési rendellenesség nem ábrázolódik". Ugye, milyen szép az orvosi és jogi nyelvezet összefonódása?
M., mert már neve is van a kisfiunknak, fickándozik és állandóan csuklik, már több, mint fél kg. A nővére meg iszonyúan érdeklődik, kedves ütögeti a hasam, dumál neki és reggel neki is búcsúpuszit ad.
Szóval, minden rendben.
2010. dec. 25.
:))))
Egy kisebb félreértés kapcsán az én vőlegényem közhírré tette a saját blogján a nagy hírt, így aztán mitévő lehetnék, mint hogy én is megteszem:
legnagyobb örömünkre úton van a második kisbabánk, sálálálá!
Már egy csomó minden szerettem volna leírni ezzel kapcsolatban, de ugye hírstop volt, mert még most is igen picike, ráadásul karácsonyra kaptam három állati szép Moleskine-t (három trimeszter, nagyon kitalálta ezt az uracskám), úh most nem tudom, hogy fogok ide is meg oda is írni, de nagyobb bajom persze sose legyen. Majd teszek ide képet is, csak még hátra van a digitalizálás.
legnagyobb örömünkre úton van a második kisbabánk, sálálálá!
Már egy csomó minden szerettem volna leírni ezzel kapcsolatban, de ugye hírstop volt, mert még most is igen picike, ráadásul karácsonyra kaptam három állati szép Moleskine-t (három trimeszter, nagyon kitalálta ezt az uracskám), úh most nem tudom, hogy fogok ide is meg oda is írni, de nagyobb bajom persze sose legyen. Majd teszek ide képet is, csak még hátra van a digitalizálás.
2010. dec. 13.
2010. dec. 12.
Forró csoki
Gyerekek, ez a forró csoki mindent visz! Egyúttal megértettem, miért olyan drága mindenhol (bár ha jól látom, általában valami előregyártott porból készül, sajnos), az alapja, maga az étcsoki elég nagy mennyiségben kell hozzá ami meg ugye elég drága. De tényleg mennyei, főleg egy ilyen hideg napon, brr. (a képet nem merem leszedni, pedig igazán étvágygerjesztő)
2010. dec. 2.
sok kicsi
Egyetlen darab ezerforintossal (ami egyfelől hihetetlen keveset ér ma, de azért mégis, egy olcsóbbik mozijegy, 2-3 kávé, egy jó leárazott könyv, másfél doboz cigi, egy nem csúcsminőségű bor, pár kg kenyér, 3-4 tábla csoki és stb. ára) ebben az esetben elég jót tehetsz velük, azokkal, akik nem tudnak magukon segíteni, ergo a legveszélyeztetebbek. A támogatás egyúttal sorsjegy is, rengeteg szuperjó kulináris dolgot/lehetőséget lehet nyerni.
2010. nov. 15.
B&B
Cirka 3 éve várunk arra T-vel, hátha egyszer majd együtt játszanak a gyerkőink. Hát úgy néz ki, érdemes volt várni, együtt játszanak, röhögnek, rohangálnak és mókáznak, nagyjából így:
Amúgy mindenkinek csak ajánlani tudom a Millenárist és környékét, a Lövőház utcát a Fény utcától sétálóutcává varázsolták, kávézók, kisboltok, szökőkút és cukrászda, na meg gyermek- és kismamabolt hegyek. Nagyon jó ott egy szép napfényes napon.
Korábban is voltak rá jelek, hogy valami kapcsolat alakul köztük (igaz, itt még mondtuk, hogy esetleg fogják meg egymás kezét):
href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgAlHH-Rru760tgbqCD-PBYfZtzgs-qgQaYc-FgNsoK5YOTLSv703P6pjOobsiqqmLWHtYqYy1S3DlsVsK7ualkLO5FQZLwKDecHRVFWnoLuSJ7UTMw8DT4gY8YaKnzvldmvoCdFujHItE/s1600/bellabodza+019.jpg">
Amúgy mindenkinek csak ajánlani tudom a Millenárist és környékét, a Lövőház utcát a Fény utcától sétálóutcává varázsolták, kávézók, kisboltok, szökőkút és cukrászda, na meg gyermek- és kismamabolt hegyek. Nagyon jó ott egy szép napfényes napon.
Korábban is voltak rá jelek, hogy valami kapcsolat alakul köztük (igaz, itt még mondtuk, hogy esetleg fogják meg egymás kezét):
href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgAlHH-Rru760tgbqCD-PBYfZtzgs-qgQaYc-FgNsoK5YOTLSv703P6pjOobsiqqmLWHtYqYy1S3DlsVsK7ualkLO5FQZLwKDecHRVFWnoLuSJ7UTMw8DT4gY8YaKnzvldmvoCdFujHItE/s1600/bellabodza+019.jpg">
2010. nov. 9.
Taktaktak-tatak-taraktak
Ma csupa ilyen van. Csordogál a jó lassan mindenkihez, hurrá, hurrá és hurrá! Annyira fel vagyok dobvahahaaaa!
2010. szept. 21.
2 földöntúli nap
Csodával határos módon lett jegyem Őszentsége, a XIV. Dalai Láma magyarországi látogatására, nagyon-nagyon sajnálom, hogy akié volt, nem tudott jönni és egyúttal nagyon-nagyon örülök, hogy eljutottam. Köszönet érte!
A Szeretet buddhája meghatalmazást és áldást adta nekünk és ez már dolgozik, egyszer megpróbálom ezt is leírni. Egy csomó dolog jutott az eszembe az előadás alatt, többek közt az is, hogy valaha néhány dolog megvolt bennem, ami most nem annyira, pl. a végtelen türelem és azon jár az eszem, hogy hol is és mikor is tűnt el.
Szóval ez a két nap olyan volt, mintha valami puha, védett burokba kerültem volna és két nap ilyen állapotban nagyon feltölt. És akkor még volt tanítás, a beavatás és egyáltalán, ahogy Őszentsége nevet, az hihetetlen, olyan felszabadító nevetés tört ki mindenkiből minden alkalommal, mintha ő ezért nevetgélne, hogy oldja a mások feszültségét. Szóval, tényleg csoda volt és bízom benne, hogy még eljön vagy én mehetek oda, ahol előadást tart.
Om Mani Padme Hum
A Szeretet buddhája meghatalmazást és áldást adta nekünk és ez már dolgozik, egyszer megpróbálom ezt is leírni. Egy csomó dolog jutott az eszembe az előadás alatt, többek közt az is, hogy valaha néhány dolog megvolt bennem, ami most nem annyira, pl. a végtelen türelem és azon jár az eszem, hogy hol is és mikor is tűnt el.
Szóval ez a két nap olyan volt, mintha valami puha, védett burokba kerültem volna és két nap ilyen állapotban nagyon feltölt. És akkor még volt tanítás, a beavatás és egyáltalán, ahogy Őszentsége nevet, az hihetetlen, olyan felszabadító nevetés tört ki mindenkiből minden alkalommal, mintha ő ezért nevetgélne, hogy oldja a mások feszültségét. Szóval, tényleg csoda volt és bízom benne, hogy még eljön vagy én mehetek oda, ahol előadást tart.
Om Mani Padme Hum
2010. szept. 10.
Gentlemen
Na bravo, az ember nyavalyog egy keveset és jönnek a csodák. Az előző írás után aztán olyan csodaszámba menő napom lett, hogy el sem hittem, de azt majd külön leírom, mert megéri.
Ez meg itt egy, vagyis két csodáról szól, ami nem is annyira ritka, de mégis filmszerű és nemvárt.
Pipi kapott egy lufit, persze azon nyomban fel kellett fújni, madzag ugye nem volt (lassan kéne írni arról, hogy milyen felszerelés kellene legyen egy minden eshetőségre felkészülni próbáló, kezdő anyuka mindent elnyelő táskájában), így a kezében szorongatta. Megálltunk egy zebránál és kicsúszott a kezéből sajnos, szegénykém persze szivettépő zokogásba kezdett, én meg nem győztem vigasztalni és visszatartani, majd amikor a szél az úttest közepére fújta, nagyjából feladtam, hogy ezt még vissza lehet szerezni, közben zöld lett és akkor ha hiszitek, ha nem, az egyik autóból kipattant egy férfiember, megfogta a lufit és visszahozta nekünk. Paff! Alig bírtam kinyögni egy "köszönjükszépen,nahátmilyenkedves"-t, visszaugrott az autójába és huss, eltűnt. Ha netán valami úton-módon idetéved, újfent hála és köszönet és tegyen még ehhez hasonló sok szuper dolgot.
Ugyanezen a napon robogunk haza a valamelyik buszon, két ülésből a belső foglalt, a másikra leültetem a lányom, majd a mellette ülő fiatalember odafordul a következőt kérdezi: "Le kíván ülni?" Nézek bambán (tejóég, lehet, hogy csak így tudok?), valamit habogok, hogy ánem, jó lesz ez így, de nagyon köszönöm és aztán azon merengek, kérdezett-e valaha valaki így tőlem bármit is, de gyanítom, nem. Ez egy dologgal ér fel, amit viszont stabilan kapok majdnemférjemuramtól, minden alkalommal lesegít bármilyen járműről, ha az egyetlen lépcsőcske, akkor is, amit ezúton is köszönök, mert nagyon kedves és jóleső.
Hát épp csak ennyit akartam, az ujjaim totál elgémberedtek és mindjárt befűtök, mert ez randa, nyirkos hideg már a bőröm alá kúszott és nem bírom tovább.
Ez meg itt egy, vagyis két csodáról szól, ami nem is annyira ritka, de mégis filmszerű és nemvárt.
Pipi kapott egy lufit, persze azon nyomban fel kellett fújni, madzag ugye nem volt (lassan kéne írni arról, hogy milyen felszerelés kellene legyen egy minden eshetőségre felkészülni próbáló, kezdő anyuka mindent elnyelő táskájában), így a kezében szorongatta. Megálltunk egy zebránál és kicsúszott a kezéből sajnos, szegénykém persze szivettépő zokogásba kezdett, én meg nem győztem vigasztalni és visszatartani, majd amikor a szél az úttest közepére fújta, nagyjából feladtam, hogy ezt még vissza lehet szerezni, közben zöld lett és akkor ha hiszitek, ha nem, az egyik autóból kipattant egy férfiember, megfogta a lufit és visszahozta nekünk. Paff! Alig bírtam kinyögni egy "köszönjükszépen,nahátmilyenkedves"-t, visszaugrott az autójába és huss, eltűnt. Ha netán valami úton-módon idetéved, újfent hála és köszönet és tegyen még ehhez hasonló sok szuper dolgot.
Ugyanezen a napon robogunk haza a valamelyik buszon, két ülésből a belső foglalt, a másikra leültetem a lányom, majd a mellette ülő fiatalember odafordul a következőt kérdezi: "Le kíván ülni?" Nézek bambán (tejóég, lehet, hogy csak így tudok?), valamit habogok, hogy ánem, jó lesz ez így, de nagyon köszönöm és aztán azon merengek, kérdezett-e valaha valaki így tőlem bármit is, de gyanítom, nem. Ez egy dologgal ér fel, amit viszont stabilan kapok majdnemférjemuramtól, minden alkalommal lesegít bármilyen járműről, ha az egyetlen lépcsőcske, akkor is, amit ezúton is köszönök, mert nagyon kedves és jóleső.
Hát épp csak ennyit akartam, az ujjaim totál elgémberedtek és mindjárt befűtök, mert ez randa, nyirkos hideg már a bőröm alá kúszott és nem bírom tovább.
2010. jún. 22.
2010. jún. 15.
2010. máj. 27.
Caca
Hát ez királyság!
Mit mondott erre apuka: Hú, és a többi! Pl. Bodonini... Fontbolond.
Amúgy az isteni Gyerektrendről van a kíp.
Mit mondott erre apuka: Hú, és a többi! Pl. Bodonini... Fontbolond.
Amúgy az isteni Gyerektrendről van a kíp.
2010. febr. 25.
2010. jan. 25.
2010. jan. 20.
2010. jan. 18.
Gombák
Még sosem vettem észre, hogy a gombák ilyen jófejek. És ehhez is az kellett, hogy a fácsén megtaláljak egy rég látott, gyerekkori barátot, aki írt, Reykjavíkból(!), aztán írtam, aztán írt és aztán elküldte ezeket a képeket, amiket - a szintén rég látott - párja csinált. Nohát ilyen a mai szösszenet. Meg nagyon szurkolok az unokahúgomnak, hogy megnyerje a firenzei utat (és ha igen, hoz parmezánt cserébe a vizuális közreműködésért). Jó kis deal, nem?
Pipiből hétvégén kitört a kistündér. Szinte biztos voltam benne, hogy lebetegszik és ezért van "szedálva", de nem. Az apjával zavartan néztünk egymásra, hogy akkor most mi is van, de nem jöttünk rá. Csak élveztük, hogy kicsit alacsonyabb fordulatszámon pörög, egy leheletnyivel kevesebbet beszél és olyan 39%-kal kevesebbet sikít fejhangon/bömbölődik/nyifog/fetreng a földön. Viszont kedvesen csacsog, hihetetlen összefüggésekre jön rá, artistának készül, jön és ledönt a lábunkról egy mélyről feltörő kacajával. BűbájMici ilyenkor. Azért mára már kicsit visszaálltunk, volt sokperces üvöltés a bölcsiből kijövet, hogy kapjam fel a nyakamba, de állhatatos voltam és addig magyaráztam, hogy ez nekem már nem megy, míg el nem fogadta. Apró csatákon múlik néha...
Pipiből hétvégén kitört a kistündér. Szinte biztos voltam benne, hogy lebetegszik és ezért van "szedálva", de nem. Az apjával zavartan néztünk egymásra, hogy akkor most mi is van, de nem jöttünk rá. Csak élveztük, hogy kicsit alacsonyabb fordulatszámon pörög, egy leheletnyivel kevesebbet beszél és olyan 39%-kal kevesebbet sikít fejhangon/bömbölődik/nyifog/fetreng a földön. Viszont kedvesen csacsog, hihetetlen összefüggésekre jön rá, artistának készül, jön és ledönt a lábunkról egy mélyről feltörő kacajával. BűbájMici ilyenkor. Azért mára már kicsit visszaálltunk, volt sokperces üvöltés a bölcsiből kijövet, hogy kapjam fel a nyakamba, de állhatatos voltam és addig magyaráztam, hogy ez nekem már nem megy, míg el nem fogadta. Apró csatákon múlik néha...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
