Minden ok

Egy kicsit megkésve, de most már leírom.

Szóval egy - mint később kiderült, már nem is mérvadó - AFP-MOM értékpár (vagymiis) miatt valamint a genetikai ultrahangon kicsi fiamnál észlelt vesemedence-tágulat miatt megint genetikai tanácsadásra küldtek. Már a gondolatától is kiborultam, mert a múltkori olyan jól sikerült, hogy a főfőnemtomki a Schöpf-Méreiben közölte, hogy ne aggódjak, megszúrnak és ha valami baja van a babának, gyorsan el kell vetetni és lehet nekiállni a következőnek. Hát, volt már nekem hasonlóban részem, kissé más orvosi témában, de azóta értem én, hogy az orvosok nagyjából futószalagon gyógyítanak (tisztelet a kivételnek persze, meg értem én azt is, hogy kell némi távolságtartás, csak szerintem nem ebben a formában), de továbbra is makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy én meg nem akarok olyan orvoshoz menni, aki ezt csinálja. Igenis az ember nem csak hús és csont és vér meg ennél kisebb, rejtélyes izék szövevényes kapcsolata, hanem főleg érző és gondolkodó lény és tartom, hogy bizonyos körülmények között ezek vezérlik a többit. Épp ezért tessék nagy gondot fordítani rá. És nekem ne mondja egy doki, hogy vetessem el az esetleg beteg gyerekemet, hanem kérdezze meg, mit gondolok arról, ha esetleg beteg, ha pedig ott van a kicsi apukája is, akkor kérdezzen mindkettőnket... Na, ezek a vidám előzmények, amihez még annyi, hogy persze nem vállaltuk a szúrást, egy korai 4D-s ultrahangon (aranyszínű mozgó bébi nagyjából 10e-ért, de egyszer megéri) megnézettük és ott azt mondták, kutya baja. Pipi egészséges gyermek, igaz, van egy fejlődési rendellenessége, egy apró beporcosodott kopoltyúív-nyúlvány volt a torkán, már rég leműtötték és ennyi - nem kizárt, hogy ezért volt nála a nagy hiszti (nála nemcsak a MoM-érték volt nyugtalanító, hanem a BHCG-teszt is, ami együtt fejlődési rendellenességre utal).

Szóval megint beutaltak. A Schöpf-Mérei megszűnt (állítólag üresen áll... beszarás), pedig milyen szívesen járnék oda, ahol a vérvételen nem 50-es urak és 16 éves suhancok morognak és vágnak pofákat, hogy terhesen előre merészkedtél kérezdkedni, mert éhgyomorra már megint olyan cukros vizet kell innod, amitől csak enyhén szólva van hányingered és még másfél óráig az is lesz, mert se inni, se enni, kávézni meg aztán pláne nem szabad. Szóval visszasírom a szűk folyosóit, ahol két, már gömbölyödő kismama soha nem fért el, az állandóan mocskos vécéjét és a teljesen egészségtelen kajákkal teli büfét is, mindent, mert oda nem jártak mások, csak kismamák. Ja és főleg, nem tiltották ki rejtélyes okokból az apákat az ultrahangról. Szóval valaki csinálhatna újra egy ilyen helyet, ideális lenne, tényleg.

Schöpf-Mérei híján a Bajcsy-kórházba küldtek, ez pont fél óra villamosozásra van a Blahától, mindenkinek ajánlom, aki nem tette kijjebb a lábát mondjuk a Népligetnél mostanában. Persze, minden fővárosnak megvan a maga nyomorultsága és végletessége, dehát ez elképesztő. Pedig még úgy-ahogy ismerem is a nyócker szélét, néhai nagyim ott lakott, játszottam én rengeteget kisebbségi szomszédokkal meg jártunk a piacra, valahogy a 80-as évek végén, 90-esek elején emlékeim szerint nem volt arrafelé senki masszív cigányüldöző, de lehet, hogy csak egy kukkot sem értettem. Na de ami most van ott, az nem az, ami régen volt. 10 éve ott laktam a Blahán, még akkor sem volt ennyire lepattanva minden és ennyire tele sajnos hajléktalan, részeg, nagyon büdös emberekkel. Persze a 4-6-os villamos is, tehát nemcsak ott, de ott valahogy még feltűnőbb, talán a "díszlet" miatt. Na, ennyit erről, szóval felültem a villamosra, kidöcögtem a kórházba, beálltam a recepción a sorba, majd a bejelentkezés közben rájöttem, hogy minden papír, amit kértek, otthon maradt. Pff! Riasztás indul, szerencsére apuka még a munkahelyén, szegényt hazaküldtem, hogy hozza el, különben buktuk az egészet aznap. Na ennyire a hátam közepére kívántam az egészet, hogy képes voltam papírok nélkül elindulni... Szánalmas, mi?

Becsekkoltam, mert legalább tb-kártya és személyi volt nálam, aztán elkezdtem keresgélni. Hát ez a hely is látott szebb napokat, minden koszosnak és réginek tűnik, sírnivaló, betegnek és dolgozóknak egyaránt. Megtaláltam a rendelést, leültem és vártam türelmesen, mert a sorrend elvileg bejelentkezés szerint van, de néhány soron kívül. Egyszer csak jön egy hihetetlen magas és hihetetlen kedves nő, kéri a papírjaimat, zavartan magyarázom, hogy mindent otthon hagytam, de nemsokára megérkezik minden. Mire ő: ezért hazaküldte a férjét? Nem vagyunk mi olyan szigorúak a beutalóval... Én még inkább zavarban: A többi papír is otthon... DE elnézést, nem a Schöpf-Méreiben dolgozott korábban? Elmosolyodik, és kérdi, hogy járt már genetikai tanácsadáson? Mire bólintok és megint elkomorodom, mert újra rájövök, miért is ülök már megint egy váróban, kétségbeesve, sokad magammal, kétségbeesett kismamákkal körbevéve. Mivel a papírok és a "férjem" még messze, megnézem a büfét, mert elkap a farkaséhség (na erről is hosszasan lehetne írni, kívülről igen vicces és/vagy idegesítő lehet), szerencsére tele van junkfooddal, ki is választok egy, csak kicsit veszélyesnek tűnő csalamádés hamburgert, sajnos ez sem olyan, mint gyerekkoromban a Hami-Hörpiben (tényleg így hívták, egy nagy hordó volt a mozi mellett), de egy Sport szelet utána teljesen feledteti a finom kiábrándulást. Visszavánszorgok, olvasgatom A Szépfiút, de nem tud lekötni, állandóan a többieket figyelem, ki egyedül, ki a sejthető férjjel/társsal küzd az előre nem tudható várakozási idő hiperidegesítő tényével. Van, akin nem is látszik még, hogy babát vár, van, akin 18 év sem nagyon látszik és van, aki mintha már szülni készülne, pedig ide a 20. vagy 22. hétig küldik főleg az embert.

Sorra kerülök. Újra magyarázom, hogy nincs még nálam a papír, a hölgy döbbenten néz, nem is érti, hogy mi van, de bólogat, jó, majd sorra kerülök újra. Csendben a kukoricára térdepelek, hogy lehetek ennyire lüke...

Végre megérkezik B. Felkészülök a neheztelő nézésre vagy viccel elütött, kedves szurkálódásra, de semmi, amiért nagyon hálás vagyok. Jól megbeszéljünk, micsoda hely ez, szokás szerint egyáltalán nem halkan, aztán büfécsekkolás, aztán várunk. Egyszercsak rájövünk, hogy az okostelefonon van backgammon, neki is látunk, én még küzdök az érintőképernyővel, kb. úgy pofozgatom, mintha törhetetlen lenne. Zsinórban sokat nyerek, sosem jövök rá, mennyire volt szándékos. És aztán sorra kerülünk.

Belépünk egy kissé kupis szobába, a genetikus asszonysággal szemben egy szék, hihetetlen, nem is nagyon kell csodálkozni azon, mennyire nehéz az apukáknak, mindenből ki akarják hagyni őket, minden könyv így kezdődik: Kedves leendő anyuka! ... stb. Székproblémát megoldjuk, kezdődik a tanácsadás. Kérdezget, családfát rajzol, kéri a papírokat. Előrelátóan elhozom a régi papírokat is, arcán torz mosoly hirtelen, majd elkezdi magyarázni, hogy az a program, ami korábban arányszámot hozott ki az adatok alapján, az a Schöfiben volt, itt sajnos már nincs, de azért nagyjából ki tudja számolni. Ezt meg is teszi, most jobb a helyzet (ezt eddig is tudtuk, szerencsére). Nézegeti a számokat, szerinte nem kell szúrás, meg ha korábban sem vállaltuk, akkor sejti ő, hogy most meg pláne nem, de azért menjünk át az ultrahangra, döntsön Miklós bácsi. Kicsit még beszélgetünk arról, hogy szerinte az ultrahangon, még a 4D-sen sem látszik a Down-szindróma, ő spec nagyjából az orra alapján lehetett volna az is, volt is valami rettenetes paláver a születése körül, de aztán minden rendben, lám, a falon látjuk is az oklevelet, szuper genetikus lett belőle (hmm).

Újabb várakozás, de végre bejutunk. A magas, kedves nő és egy Mikulás-szerű figura vár bent, bemutatkozik, nagyon kedves ő is. Nézegeti a kisbabánkat, ha jól emlékszem, látszik itt is, hogy fiú (igen, meg is beszéljük később, hogy még nekünk, gyakorlatlan ultrahang-értelmezőknek is eléggé egyértelmű), mindent alaposan megvizsgál és emberi, nem orvosi nyelven folyamatosa mondja, hogy mi lát és az mekkora és az normális. Majd hozzánk fordul, és közli, hogy ő nem látja indokoltnak a szúrást, igen, tényleg van egy kicsi vesemedence-tágulat, emiatt még sok ultrahang lesz akkor is, ha megszületett a fiunk, de szerinte ne aggódjunk, ez a kinövős fajta. Ennél a pontnál meg vagyok róla győződve, hogy Miklós nem véletlenül Miklós, tutira ő a jóságos Mikulás. Annyira könnyű leszek és vidám, hogy szinte kiugrálok a szobából, szedelőzködünk, látom a kint várókon, mennyire vegyesen fogadják az örömünket, meg is értem. Végre elhúzunk, felpattanunk a horrorvillamosra és megyünk a leányunkért. Mindez a kis móka 2-től 6-ig tartott kb., de megérte, megfordult a fejemben, hogy hagyjuk ki, de akkor meg az nyugtalanított volna, hogy vajon van baj vagy nincs baj?

Tehát nincs baj. Azóta sincs, legalábbis "az msznut protokollja szerint elvégzett vizsgálattal jelenleg durva fejlődési rendellenesség nem ábrázolódik". Ugye, milyen szép az orvosi és jogi nyelvezet összefonódása?
M., mert már neve is van a kisfiunknak, fickándozik és állandóan csuklik, már több, mint fél kg. A nővére meg iszonyúan érdeklődik, kedves ütögeti a hasam, dumál neki és reggel neki is búcsúpuszit ad.

Szóval, minden rendben.