Minden ok

Egy kicsit megkésve, de most már leírom.

Szóval egy - mint később kiderült, már nem is mérvadó - AFP-MOM értékpár (vagymiis) miatt valamint a genetikai ultrahangon kicsi fiamnál észlelt vesemedence-tágulat miatt megint genetikai tanácsadásra küldtek. Már a gondolatától is kiborultam, mert a múltkori olyan jól sikerült, hogy a főfőnemtomki a Schöpf-Méreiben közölte, hogy ne aggódjak, megszúrnak és ha valami baja van a babának, gyorsan el kell vetetni és lehet nekiállni a következőnek. Hát, volt már nekem hasonlóban részem, kissé más orvosi témában, de azóta értem én, hogy az orvosok nagyjából futószalagon gyógyítanak (tisztelet a kivételnek persze, meg értem én azt is, hogy kell némi távolságtartás, csak szerintem nem ebben a formában), de továbbra is makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy én meg nem akarok olyan orvoshoz menni, aki ezt csinálja. Igenis az ember nem csak hús és csont és vér meg ennél kisebb, rejtélyes izék szövevényes kapcsolata, hanem főleg érző és gondolkodó lény és tartom, hogy bizonyos körülmények között ezek vezérlik a többit. Épp ezért tessék nagy gondot fordítani rá. És nekem ne mondja egy doki, hogy vetessem el az esetleg beteg gyerekemet, hanem kérdezze meg, mit gondolok arról, ha esetleg beteg, ha pedig ott van a kicsi apukája is, akkor kérdezzen mindkettőnket... Na, ezek a vidám előzmények, amihez még annyi, hogy persze nem vállaltuk a szúrást, egy korai 4D-s ultrahangon (aranyszínű mozgó bébi nagyjából 10e-ért, de egyszer megéri) megnézettük és ott azt mondták, kutya baja. Pipi egészséges gyermek, igaz, van egy fejlődési rendellenessége, egy apró beporcosodott kopoltyúív-nyúlvány volt a torkán, már rég leműtötték és ennyi - nem kizárt, hogy ezért volt nála a nagy hiszti (nála nemcsak a MoM-érték volt nyugtalanító, hanem a BHCG-teszt is, ami együtt fejlődési rendellenességre utal).

Szóval megint beutaltak. A Schöpf-Mérei megszűnt (állítólag üresen áll... beszarás), pedig milyen szívesen járnék oda, ahol a vérvételen nem 50-es urak és 16 éves suhancok morognak és vágnak pofákat, hogy terhesen előre merészkedtél kérezdkedni, mert éhgyomorra már megint olyan cukros vizet kell innod, amitől csak enyhén szólva van hányingered és még másfél óráig az is lesz, mert se inni, se enni, kávézni meg aztán pláne nem szabad. Szóval visszasírom a szűk folyosóit, ahol két, már gömbölyödő kismama soha nem fért el, az állandóan mocskos vécéjét és a teljesen egészségtelen kajákkal teli büfét is, mindent, mert oda nem jártak mások, csak kismamák. Ja és főleg, nem tiltották ki rejtélyes okokból az apákat az ultrahangról. Szóval valaki csinálhatna újra egy ilyen helyet, ideális lenne, tényleg.

Schöpf-Mérei híján a Bajcsy-kórházba küldtek, ez pont fél óra villamosozásra van a Blahától, mindenkinek ajánlom, aki nem tette kijjebb a lábát mondjuk a Népligetnél mostanában. Persze, minden fővárosnak megvan a maga nyomorultsága és végletessége, dehát ez elképesztő. Pedig még úgy-ahogy ismerem is a nyócker szélét, néhai nagyim ott lakott, játszottam én rengeteget kisebbségi szomszédokkal meg jártunk a piacra, valahogy a 80-as évek végén, 90-esek elején emlékeim szerint nem volt arrafelé senki masszív cigányüldöző, de lehet, hogy csak egy kukkot sem értettem. Na de ami most van ott, az nem az, ami régen volt. 10 éve ott laktam a Blahán, még akkor sem volt ennyire lepattanva minden és ennyire tele sajnos hajléktalan, részeg, nagyon büdös emberekkel. Persze a 4-6-os villamos is, tehát nemcsak ott, de ott valahogy még feltűnőbb, talán a "díszlet" miatt. Na, ennyit erről, szóval felültem a villamosra, kidöcögtem a kórházba, beálltam a recepción a sorba, majd a bejelentkezés közben rájöttem, hogy minden papír, amit kértek, otthon maradt. Pff! Riasztás indul, szerencsére apuka még a munkahelyén, szegényt hazaküldtem, hogy hozza el, különben buktuk az egészet aznap. Na ennyire a hátam közepére kívántam az egészet, hogy képes voltam papírok nélkül elindulni... Szánalmas, mi?

Becsekkoltam, mert legalább tb-kártya és személyi volt nálam, aztán elkezdtem keresgélni. Hát ez a hely is látott szebb napokat, minden koszosnak és réginek tűnik, sírnivaló, betegnek és dolgozóknak egyaránt. Megtaláltam a rendelést, leültem és vártam türelmesen, mert a sorrend elvileg bejelentkezés szerint van, de néhány soron kívül. Egyszer csak jön egy hihetetlen magas és hihetetlen kedves nő, kéri a papírjaimat, zavartan magyarázom, hogy mindent otthon hagytam, de nemsokára megérkezik minden. Mire ő: ezért hazaküldte a férjét? Nem vagyunk mi olyan szigorúak a beutalóval... Én még inkább zavarban: A többi papír is otthon... DE elnézést, nem a Schöpf-Méreiben dolgozott korábban? Elmosolyodik, és kérdi, hogy járt már genetikai tanácsadáson? Mire bólintok és megint elkomorodom, mert újra rájövök, miért is ülök már megint egy váróban, kétségbeesve, sokad magammal, kétségbeesett kismamákkal körbevéve. Mivel a papírok és a "férjem" még messze, megnézem a büfét, mert elkap a farkaséhség (na erről is hosszasan lehetne írni, kívülről igen vicces és/vagy idegesítő lehet), szerencsére tele van junkfooddal, ki is választok egy, csak kicsit veszélyesnek tűnő csalamádés hamburgert, sajnos ez sem olyan, mint gyerekkoromban a Hami-Hörpiben (tényleg így hívták, egy nagy hordó volt a mozi mellett), de egy Sport szelet utána teljesen feledteti a finom kiábrándulást. Visszavánszorgok, olvasgatom A Szépfiút, de nem tud lekötni, állandóan a többieket figyelem, ki egyedül, ki a sejthető férjjel/társsal küzd az előre nem tudható várakozási idő hiperidegesítő tényével. Van, akin nem is látszik még, hogy babát vár, van, akin 18 év sem nagyon látszik és van, aki mintha már szülni készülne, pedig ide a 20. vagy 22. hétig küldik főleg az embert.

Sorra kerülök. Újra magyarázom, hogy nincs még nálam a papír, a hölgy döbbenten néz, nem is érti, hogy mi van, de bólogat, jó, majd sorra kerülök újra. Csendben a kukoricára térdepelek, hogy lehetek ennyire lüke...

Végre megérkezik B. Felkészülök a neheztelő nézésre vagy viccel elütött, kedves szurkálódásra, de semmi, amiért nagyon hálás vagyok. Jól megbeszéljünk, micsoda hely ez, szokás szerint egyáltalán nem halkan, aztán büfécsekkolás, aztán várunk. Egyszercsak rájövünk, hogy az okostelefonon van backgammon, neki is látunk, én még küzdök az érintőképernyővel, kb. úgy pofozgatom, mintha törhetetlen lenne. Zsinórban sokat nyerek, sosem jövök rá, mennyire volt szándékos. És aztán sorra kerülünk.

Belépünk egy kissé kupis szobába, a genetikus asszonysággal szemben egy szék, hihetetlen, nem is nagyon kell csodálkozni azon, mennyire nehéz az apukáknak, mindenből ki akarják hagyni őket, minden könyv így kezdődik: Kedves leendő anyuka! ... stb. Székproblémát megoldjuk, kezdődik a tanácsadás. Kérdezget, családfát rajzol, kéri a papírokat. Előrelátóan elhozom a régi papírokat is, arcán torz mosoly hirtelen, majd elkezdi magyarázni, hogy az a program, ami korábban arányszámot hozott ki az adatok alapján, az a Schöfiben volt, itt sajnos már nincs, de azért nagyjából ki tudja számolni. Ezt meg is teszi, most jobb a helyzet (ezt eddig is tudtuk, szerencsére). Nézegeti a számokat, szerinte nem kell szúrás, meg ha korábban sem vállaltuk, akkor sejti ő, hogy most meg pláne nem, de azért menjünk át az ultrahangra, döntsön Miklós bácsi. Kicsit még beszélgetünk arról, hogy szerinte az ultrahangon, még a 4D-sen sem látszik a Down-szindróma, ő spec nagyjából az orra alapján lehetett volna az is, volt is valami rettenetes paláver a születése körül, de aztán minden rendben, lám, a falon látjuk is az oklevelet, szuper genetikus lett belőle (hmm).

Újabb várakozás, de végre bejutunk. A magas, kedves nő és egy Mikulás-szerű figura vár bent, bemutatkozik, nagyon kedves ő is. Nézegeti a kisbabánkat, ha jól emlékszem, látszik itt is, hogy fiú (igen, meg is beszéljük később, hogy még nekünk, gyakorlatlan ultrahang-értelmezőknek is eléggé egyértelmű), mindent alaposan megvizsgál és emberi, nem orvosi nyelven folyamatosa mondja, hogy mi lát és az mekkora és az normális. Majd hozzánk fordul, és közli, hogy ő nem látja indokoltnak a szúrást, igen, tényleg van egy kicsi vesemedence-tágulat, emiatt még sok ultrahang lesz akkor is, ha megszületett a fiunk, de szerinte ne aggódjunk, ez a kinövős fajta. Ennél a pontnál meg vagyok róla győződve, hogy Miklós nem véletlenül Miklós, tutira ő a jóságos Mikulás. Annyira könnyű leszek és vidám, hogy szinte kiugrálok a szobából, szedelőzködünk, látom a kint várókon, mennyire vegyesen fogadják az örömünket, meg is értem. Végre elhúzunk, felpattanunk a horrorvillamosra és megyünk a leányunkért. Mindez a kis móka 2-től 6-ig tartott kb., de megérte, megfordult a fejemben, hogy hagyjuk ki, de akkor meg az nyugtalanított volna, hogy vajon van baj vagy nincs baj?

Tehát nincs baj. Azóta sincs, legalábbis "az msznut protokollja szerint elvégzett vizsgálattal jelenleg durva fejlődési rendellenesség nem ábrázolódik". Ugye, milyen szép az orvosi és jogi nyelvezet összefonódása?
M., mert már neve is van a kisfiunknak, fickándozik és állandóan csuklik, már több, mint fél kg. A nővére meg iszonyúan érdeklődik, kedves ütögeti a hasam, dumál neki és reggel neki is búcsúpuszit ad.

Szóval, minden rendben.

Talán az utolsó nyomoronckodás

Másfél órája szöttyögök kis mindenfélékkel, nehogy el kelljen indulni. Karnyújtásnyira a mumus (ez jelen esetben egy órás kirándulás feneszép fővárosunkban), megint genetikai tanácsadás. Pedig azt is tudom, mi fogunk válaszolni, nem lesz szúrás most sem, és mégis, ólomsúlyú az összes tagom, leginkább aludnék vagy sírnék valakinek a vállán, aki nem mond semmit, csak hagyja, hogy kijöjjön ez a kurva görcs, ami szépen összegyúródott az utóbbi hónapok alatt bizonytalanságból, félelemből és tehetetlenségből. Na, remélem, ezután már jön valami megkönnyebbülés.

Nomen est omen

Ennek jegyében ma egymás mellett használható fiúneveket keresgéltem üres óráimban, amikor is egy elfelejtett jelzés miatt feleslegesen csücsültem a gyárban (a vezetéknév sem éppen Kovács vagy Nagy, de azt mégsem írhatom ide, na, de tessék elképzelni egy nagyon rövid, ám sosem hallott vezetéknevet, aminél mindenki visszakérdez első hallás után). Basszus, ezeket a neveket valakik viselik... Utolsó előttinél eléggé felszaladt a szemöldököm, amikor leesett, hogy elvetemültebb típusú rajongók akár két keresztnévként is adhatják a fiuknak.

Bonaventúra Pelbárt
Jefte Orfeusz
Emánuel Maximilián
Polikárp Jusztin
Timóteusz Oszvald
Juliánusz Márió
Kerény Lúciusz
Orbán Viktor
Osszián Radomér

Na, amúgy meg nem éppen könnyű fiúnevet találni, ez a helyzet. Kicsit kezdem megérteni a 150 generáción át ugyanazt a nevet adást, bár egyetérteni sosem fogok.

Bréking nyúz

"A girl for you and a boy for me"

Szövevény

Az ember sokat gondolkodik azon, hogy amit épp elcsesz tulajdonképp védtelen gyerekével szemben, az vajon miféle következményekkel jár, raktározódik-e (igen), ha ismétli is, vajon mintává alakul-e (naná), vajon megbocsátja-e valaha is (hát...) és egyáltalán, mi a fenéért tilt zsigerből az ember mindenféléket, amikor néhány perc gondolkodás után rájön, hogy semmi értelme az egésznek. Visszakozzon vagy legyen következetes ökör? Persze lehet menteni a helyzetet magyarázatokkal (vajon megérti egyébként?), fogadkozni, hogy soha többet; hónapokig azon kattogni, hogy adott helyzetekre miért az rémes reakció ismétlődik, megfejteni és próbálni változni; elfogadni, hogy vannak szituációk, amiben soha nem lesz más reakció és biztos van d verzió is, de az most nem jut eszembe. Ja de igen, sok könyvből is lehet válogatni, hátha akad benne némi használható tanács. Mondjuk ezekből kevés van, de néhány gyöngyszem azért akad, ezekről egyszer talán részletesebben is.
Valahová oda akartam kilyukadni, hogy nagyon-nagyon-nagyon nehéz egy olyan kép nélkül, amit mindig szívesen nézeget(ne)/bújna bele az ember. És nem arról van szó, hogy szörnyű mintám lenne, épp ellenkezőleg, anyukám egy jótündér, egészen csodálatra méltó, ahogy a kicsikkel és általában az emberekkel bánik. De most, hogy megnőttem, már más a kép, ami nyilván rettenetesen bonyolult dolgokból áll össze és nem is mondhatnám, hogy rossz, de az biztos, hogy vannak dolgok, amiket inkább másképp próbálnék. És ez egyúttal is azt is jelenti, hogy a kép, amire szükségem lenne, már nincs, és egyelőre nem tudom összerakni a sajátomat. Nem is arról van szó, hogy valami elérhetetlen tökéletességre vágynék, hanem csak arra, hogy tudjam, hogyan kellene olyan anyának lenni, hogy amikor felnő a gyerekem, boldoguljon és ne azon kattogjon, milyen borzasztó dolgokat követett el ellene pl az anyja (micsoda önzés!). Pl. volt egy-két pofonszerű dolog részemről, amitől aztán totál kiakadtam és ha lassan is, de megértettem, milyen iszonyatos dolog visszaélni a testi fölénnyel, a visszaélni a szülői hatalommal. Ez sajnos nem jelenti azt, hogy soha többé nem lesz ilyesmi, de talán tényleg nem. És persze ennek számos verziója van még, mélyen igaz, hogy a verés katasztrófa, de a beszéd is horror dolgokat művelhet.
Időnként azt is borzasztó nehéz elfogadni, hogy nem lesz olyan, mint én vagy olyan, mint a kép a gyerekről, akit esetleg elképzeltem. Nem is olyan rég egy barátnőm ecsetelte, hogy milyen nevet adna majd a gyerekének, mert az a név hordozza magában azokat a tulajdonságokat, amilyen gyereket ő akar. Kurvanehéz volt megállni, hogy ne kezdjem el mondani neki a saját hülyeségemet, hogy tanuljon ebből, ne képzelje el, milyet akar, mert szinte biztos, hogy nem olyan lesz. De megálltam. Nem nagy cucc, de lehet, hogy majd ő is épp így érti meg. Vagy, ő lesz a kivétel, és olyan lesz a gyereke, mint amilyet akar.
Azon is sokat gondolkodom, hogy a kicsik szinte mindent megbocsátanak. Eszméletlen furcsa tulajdonság. Biztosan sok mindenre emlékeznek és mégis, vagy még nem tudják, hogy meg is lehet orrolni meg minden. Szinte magától jön a kérdés, hogy vajon hol vannak a pontok, ahol már valami sérülés van (amiket a kineziológusok ügyesen fejtegetnek, ha elég ügyesek), vajon milyen hatása lesz a sérülésnek, lehet-e szuperjó dolgokkal feledtetni/ellensúlyozni, mi van, ha ez a sérülés a személyiség egy nagyon meghatározó tulajdonságává alakul, abból vajon mit lehet kihozni és stbstbstb, kegyetlen ez a soha véget nem érő kérdéssor.
És akkor, tetézendő ezt a sokat, az utóbbi hetekben aktuálissá vált egy (egy?) kérdés, hogy vajon mi történik a paránykával, akinek épp hogy van már keze, alakul az idegrendszere és minden nap annyit fejlődik, hogy beleszédül az ember, ha túl sokat olvas erről. Vajon mit érezhet az anyjából, ha az vidám, ha fáradt, ha ideges, ha szenved? Persze, mindenki tudja a kliséket: anyuka legyen nyugodt, szedje a vitamint, aludjon sokat, mértékkel legyen minden felé, szokjon le minden káros dologról (amiből egy rakás nem is káros egyébként, csak hát a legújabb kutatásokat leszarja a legtöbb magazin meg a könyvek új kiadásait sem javítgatják halálra, na mindegy) és hízzon lehetőleg éppen 12 kg-ot, mert egyébként úristen - ha ezt mind betartja anyuka, akkor boldog, 3 kg-os tökéletes csecsemőt fog világra hozni. Vannak evidenciák, biztos nem jó az idegeskedés (van az építő stressz, de szerintem a terhességnél ez nem létezik), nem jó a fáradtság, akkor pl. miért van az, hogy az első néhány hónap mégis ezzel telik? Azt leszámítva, hogy azonnal pihenésre bírja az anyát. Mi a fenéért van a rosszullét, mi okozza? Orvosok állítása szerint remek dolog, mert a védőhormonok működését jelzi, de könyörgök, hogy lehetne jó az, ha az ember hosszú hetekig iszonyatosan másnaposnak érzi magát? Olyan szinten szívja az ember erejét, hogy meg lehet tőle hülyülni (igen, sajnos hetek óta hányingerem van és utálom). Egyelőre nem hányok naphosszat, persze ennek lehet örülni, tény (de megmondom, hogy nehéz).
Se folytatni, se abbahagyni nem igazán tudom ezt most, így akkor felfüggesztem, jön majd folytatás.
Így a végére jönne a lényeg, amiért ezt az egészet elkezdtem leírni, életem egyik legkedvesebb mondatát kaptam ma, próbáltam altatni Pipit egy elég pörgős nap után (amúgy sem nyugszik túl könnyen), és egyszer csak elkezdett ragyogni, majd minden előzetes jel nélkül ezt mondta:
- Mama, te vagy a legjobb anyuka a világon!
Persze azonnal sírva fakadtam és szegény meg is ijedt, hogy mi a baj, de azt hiszem, végül megértette, hogy örömtől is nagyon lehet sírni. Szóval olyan nagyon fura és egyúttal szép ez, hogy azon kattogok, mennyire nem vagyok ügyes ebben az egészben, ő meg ezt mondja (lehet, hogy meséből van vagy rajzfilmből, nem tudom), mindenesetre készen vagyok, mint ahogy ez a nagyon kusza írás is mutatja.
Amúgy buék, legyen 2011 kevésbé zűrös, mint 2010.

ui.: na, asszem ezt kellett volna a piros Moleskine-be írni, ide meg valami nemtudom, mit.

:))))

Egy kisebb félreértés kapcsán az én vőlegényem közhírré tette a saját blogján a nagy hírt, így aztán mitévő lehetnék, mint hogy én is megteszem:

legnagyobb örömünkre úton van a második kisbabánk, sálálálá!

Már egy csomó minden szerettem volna leírni ezzel kapcsolatban, de ugye hírstop volt, mert még most is igen picike, ráadásul karácsonyra kaptam három állati szép Moleskine-t (három trimeszter, nagyon kitalálta ezt az uracskám), úh most nem tudom, hogy fogok ide is meg oda is írni, de nagyobb bajom persze sose legyen. Majd teszek ide képet is, csak még hátra van a digitalizálás.

Babuka

Újabb kismanó! 6-os mezszámú barátném tegnap szerencsésen megszült, hip-hip hurrá! Hát üdv neked, kicsi Bézé! (Ha kapok képet és engedélyezik a szülők, akkor teszek ide egyet.)

Most hirtelen nem is tudok miről másról írni, annyira ez foglalkoztat... Meg persze felrémlett a sajátom is, az is beborít, úgyhogy majd valamikor máskor másról is írok, biztos. (Ő itt az én kislányom, néhány perccel a születés után - amíg nincs Bézéről kép, addig ő lesz itt.)