Szövevény

Az ember sokat gondolkodik azon, hogy amit épp elcsesz tulajdonképp védtelen gyerekével szemben, az vajon miféle következményekkel jár, raktározódik-e (igen), ha ismétli is, vajon mintává alakul-e (naná), vajon megbocsátja-e valaha is (hát...) és egyáltalán, mi a fenéért tilt zsigerből az ember mindenféléket, amikor néhány perc gondolkodás után rájön, hogy semmi értelme az egésznek. Visszakozzon vagy legyen következetes ökör? Persze lehet menteni a helyzetet magyarázatokkal (vajon megérti egyébként?), fogadkozni, hogy soha többet; hónapokig azon kattogni, hogy adott helyzetekre miért az rémes reakció ismétlődik, megfejteni és próbálni változni; elfogadni, hogy vannak szituációk, amiben soha nem lesz más reakció és biztos van d verzió is, de az most nem jut eszembe. Ja de igen, sok könyvből is lehet válogatni, hátha akad benne némi használható tanács. Mondjuk ezekből kevés van, de néhány gyöngyszem azért akad, ezekről egyszer talán részletesebben is.
Valahová oda akartam kilyukadni, hogy nagyon-nagyon-nagyon nehéz egy olyan kép nélkül, amit mindig szívesen nézeget(ne)/bújna bele az ember. És nem arról van szó, hogy szörnyű mintám lenne, épp ellenkezőleg, anyukám egy jótündér, egészen csodálatra méltó, ahogy a kicsikkel és általában az emberekkel bánik. De most, hogy megnőttem, már más a kép, ami nyilván rettenetesen bonyolult dolgokból áll össze és nem is mondhatnám, hogy rossz, de az biztos, hogy vannak dolgok, amiket inkább másképp próbálnék. És ez egyúttal is azt is jelenti, hogy a kép, amire szükségem lenne, már nincs, és egyelőre nem tudom összerakni a sajátomat. Nem is arról van szó, hogy valami elérhetetlen tökéletességre vágynék, hanem csak arra, hogy tudjam, hogyan kellene olyan anyának lenni, hogy amikor felnő a gyerekem, boldoguljon és ne azon kattogjon, milyen borzasztó dolgokat követett el ellene pl az anyja (micsoda önzés!). Pl. volt egy-két pofonszerű dolog részemről, amitől aztán totál kiakadtam és ha lassan is, de megértettem, milyen iszonyatos dolog visszaélni a testi fölénnyel, a visszaélni a szülői hatalommal. Ez sajnos nem jelenti azt, hogy soha többé nem lesz ilyesmi, de talán tényleg nem. És persze ennek számos verziója van még, mélyen igaz, hogy a verés katasztrófa, de a beszéd is horror dolgokat művelhet.
Időnként azt is borzasztó nehéz elfogadni, hogy nem lesz olyan, mint én vagy olyan, mint a kép a gyerekről, akit esetleg elképzeltem. Nem is olyan rég egy barátnőm ecsetelte, hogy milyen nevet adna majd a gyerekének, mert az a név hordozza magában azokat a tulajdonságokat, amilyen gyereket ő akar. Kurvanehéz volt megállni, hogy ne kezdjem el mondani neki a saját hülyeségemet, hogy tanuljon ebből, ne képzelje el, milyet akar, mert szinte biztos, hogy nem olyan lesz. De megálltam. Nem nagy cucc, de lehet, hogy majd ő is épp így érti meg. Vagy, ő lesz a kivétel, és olyan lesz a gyereke, mint amilyet akar.
Azon is sokat gondolkodom, hogy a kicsik szinte mindent megbocsátanak. Eszméletlen furcsa tulajdonság. Biztosan sok mindenre emlékeznek és mégis, vagy még nem tudják, hogy meg is lehet orrolni meg minden. Szinte magától jön a kérdés, hogy vajon hol vannak a pontok, ahol már valami sérülés van (amiket a kineziológusok ügyesen fejtegetnek, ha elég ügyesek), vajon milyen hatása lesz a sérülésnek, lehet-e szuperjó dolgokkal feledtetni/ellensúlyozni, mi van, ha ez a sérülés a személyiség egy nagyon meghatározó tulajdonságává alakul, abból vajon mit lehet kihozni és stbstbstb, kegyetlen ez a soha véget nem érő kérdéssor.
És akkor, tetézendő ezt a sokat, az utóbbi hetekben aktuálissá vált egy (egy?) kérdés, hogy vajon mi történik a paránykával, akinek épp hogy van már keze, alakul az idegrendszere és minden nap annyit fejlődik, hogy beleszédül az ember, ha túl sokat olvas erről. Vajon mit érezhet az anyjából, ha az vidám, ha fáradt, ha ideges, ha szenved? Persze, mindenki tudja a kliséket: anyuka legyen nyugodt, szedje a vitamint, aludjon sokat, mértékkel legyen minden felé, szokjon le minden káros dologról (amiből egy rakás nem is káros egyébként, csak hát a legújabb kutatásokat leszarja a legtöbb magazin meg a könyvek új kiadásait sem javítgatják halálra, na mindegy) és hízzon lehetőleg éppen 12 kg-ot, mert egyébként úristen - ha ezt mind betartja anyuka, akkor boldog, 3 kg-os tökéletes csecsemőt fog világra hozni. Vannak evidenciák, biztos nem jó az idegeskedés (van az építő stressz, de szerintem a terhességnél ez nem létezik), nem jó a fáradtság, akkor pl. miért van az, hogy az első néhány hónap mégis ezzel telik? Azt leszámítva, hogy azonnal pihenésre bírja az anyát. Mi a fenéért van a rosszullét, mi okozza? Orvosok állítása szerint remek dolog, mert a védőhormonok működését jelzi, de könyörgök, hogy lehetne jó az, ha az ember hosszú hetekig iszonyatosan másnaposnak érzi magát? Olyan szinten szívja az ember erejét, hogy meg lehet tőle hülyülni (igen, sajnos hetek óta hányingerem van és utálom). Egyelőre nem hányok naphosszat, persze ennek lehet örülni, tény (de megmondom, hogy nehéz).
Se folytatni, se abbahagyni nem igazán tudom ezt most, így akkor felfüggesztem, jön majd folytatás.
Így a végére jönne a lényeg, amiért ezt az egészet elkezdtem leírni, életem egyik legkedvesebb mondatát kaptam ma, próbáltam altatni Pipit egy elég pörgős nap után (amúgy sem nyugszik túl könnyen), és egyszer csak elkezdett ragyogni, majd minden előzetes jel nélkül ezt mondta:
- Mama, te vagy a legjobb anyuka a világon!
Persze azonnal sírva fakadtam és szegény meg is ijedt, hogy mi a baj, de azt hiszem, végül megértette, hogy örömtől is nagyon lehet sírni. Szóval olyan nagyon fura és egyúttal szép ez, hogy azon kattogok, mennyire nem vagyok ügyes ebben az egészben, ő meg ezt mondja (lehet, hogy meséből van vagy rajzfilmből, nem tudom), mindenesetre készen vagyok, mint ahogy ez a nagyon kusza írás is mutatja.
Amúgy buék, legyen 2011 kevésbé zűrös, mint 2010.

ui.: na, asszem ezt kellett volna a piros Moleskine-be írni, ide meg valami nemtudom, mit.