A kismama mesél és kicsit nyafog, mert mért ne

Jelentem, a hetekig tartó tengeribetegség elmút, nyomokban fellelhető ugyan, de csak ha ez az advanced kismama nem olyan lüke, hogy nem eszik időben. Na akkor van és rettenetes, éhség és súlyos hányinger egyszerre, remek kombó. Egy kismama legyen sugárzó és heppi a nap 24 órájában, mi? Hehe.

Szóval ez a része pipa, bálnásodás újfent nagyon jól megy, 5 kg-s ugrás megvolt bőven az első három hónapban, nem tudom, mi a fenét csinálhatnék, állandóan ehetnékem van. Tény, hogy a kenyérből vissza lehetne venni. De olyan finom a diós, az olívás meg a hagymás is... Meg talán szegény elsőszülött lányom önkormányzattól kapott Mikuláscsomagjából sem kéne a gabonapehellyel egészségesnek álcázott tejcsoki táblát kilopni fél óra alatt befalni. De ezeken kívül nagyjából azt eszem, amit kéne. Persze három napja keserűfém-íze van a számnak, kivéve, amíg eszem valamit, na, hát ez is nagyon sokat segít, mondhatom. Meg hát nagyon súlyos élmény ilyenkor enni, olyasmi, mint amikor kissé beállt az ember valamitől és a vajaskenyér is lucullusi lakomának tűnik. Azaz, nagyonjóenni!!!

Ezeken kívül már csak egy pólót/sapkát/nagykabátot szeretnék, amire nagy betűkkel ráírták: "Most épp elviselhetetlen kismama vagyok, ne szólj hozzám kérlek, mert harapok". Ezúton kérnék elnézést utólag és előre is minden kedves hozzám közelitől, aki még ide is téved és olvasgat. Igyekszem én, de pont mindig előbb mondom, amit nem akarok igazán, de az a kis ordibátor odabent mindig győz mostanában. És most nem a kisbabámról beszélek.

Az állandó fáradtság van még, a bálnásodás aggódva figyelése, naponta többször sírhatnék a gardrób környékén, feszülő és ultragyorsan terebélyesedő mellkas és has, kalciumért sikító vádlik, rémálmok és asszem, ennyi.

Nade. Ez a sok izé mind-mind kibírható, mert amikor felbukkan a monitoron egy folyamatosan izgő-mozgó kicsi lény, hát az, igazából, leírhatatlan. Egyfelől annyira súlyos, hogy van ultrahang és be lehet kukucskálni oda, ahová 30 évvel ezelőttig soha senki nem tudott (mondjuk ez időnként hátborzongató is) és ezektől a mozizásoktól ez az anyuka végre elhiszi és úgy érzi, hogy ott van a kisbabája (elsőre fiúnak éreztem, nahát meglátjuk, sőt, egy kínai csodanaptár szerint is az lesz, visszanéztem a lányomra is és az stimmelt, na, kíváncsian várom). Az meg a hab a tortán, amikor közlik, hogy amennyire le tudják ellenőrizni, minden ok. És hiába gondolok arra, hogy úristen, megint nem fogunk aludni talán hónapokig, még nagyobb káosz lesz, végtelenül megnyugtat, hogy gyerekeim lesznek nemsokára, hogy nem lesznek egyedül, hogy mennyi mindent tanulhatnak majd egymástól és remélhetőleg mindig számíthatnak majd egymásra.

Hú, mindig ez az elérzékenyülés... Amúgy is ilyen vagyok, de most fokozottan: tisztára mint Robert DeNiro a Csak egy kis pánikban, amikor elsírja magát azon a szupergiccses biztosításreklámon... Ha éppen tudok ezen röhögni, szórakoztató.

Nakérem. Azért talán mégsem lett annyi a nyafogás. Jee!