Karácsony még

Na és akkor a jó, hogy arról is essék szó: van szép kis gyökeres fenyőnk, sk szaloncukor, ami apuka csinált, sk mézeskalács,szintén, ezek a díszek a fánk, Pipi nagyon örült mindennek, a fának; a lopkodható szaloncukornak; a díszítésnek és hát persze az ajándékoknak.

Megkaptm életem első szakácskönyvét, igen, sejtettem, h DolceVita-Kriszta könyve lesz, borzasztóan örültem neki, mert kb. ez a nekem való, egyszerű, olasz kaják. Apuka biztos volt benne, hogy szintén ezt kapja, de cseleztem, ő bőven a haladó szint felett jár, Chili&Vanília lett, bár kacérkodtam Gordon Ramsey-kkel is, hát most így alakult.

Azért kíváncsi vagyok, jövőre hogy reagál Pip, most még olyan halovány fogalma van csak, nem sikerült megbeszélnünk nagycsaládon belül, ki hozza az ajándékot, a fáktól elalél és gyönyörködik, imádja, na. Legnagyobb döbbenetünkre magától elkezdett ajándékokat csomagolni: hol a nagymamájának, hol az apjának és boldogan vitte őket. Tiszta döbbenet, persze értem én, hogy másol, tanul, de akkor is. Csomó mindent meg nem másol.

Na meg arra is, milyen lenne egy tök saját szenteste. Olyan még sosem volt.

Azt hiszem, eléggé félreérthető volt az előző írás, főleg általánosságokban értettem az egészet. Azt utálom, hogy már november elején mindenhonnan ez ömlik, ennek ellenére (vagy nem is ellenére) persze 23-án rohangálok a Mamuszba, ahol nem akarnak 4 papírszatyrot adni az egyik méregdrága boltban, pénzért, mert már alig van és hát nekik annyira nem mindegy nyilván, ki veszi meg ezeket. Utálom, hogy fellöknek, pasik(!), egy mukkot nem szólnak. Utálom, hogy szabadságokkal kell bajlódni, mert ilyenkor mindent ki kell írni, ha valós, ha nem. Utálom, hogy túl van bonyolítva. Sajnálom, hogy sok szempontból kényszeres az ajándékozás. Lehetne egyszerű is. Na, hát csak ennyi.

Karácsony, miegymás

Hű, na remélem, lesz ennél jobb is. Persze sok jó volt benne, de sajnos idén rengeteg rémség is. Kívánom, hogy ennél mindig csak jobb legyen, mindenkinek. No majd írok még remélhetőleg többet is meg gyakrabban is, de ez a nyomorodék december rohanós-senyvedős, na. Biztos másoknak is. És akkor most kimondom, lehet kövezni, de én asszem, nem csípem a karácsony körüli felhajtást, hogy idegbeteg, beteg, irracionális, nagyzoló, kényszeres és kötelező. Maga az ünnep, hogy kicsit legyünk együtt, nyugodjunk le az év végére, keressünk kedves dolgokat egymásnak ajándékba, az tök jó. Na de így önmagában, nemtom, én ilyet nem látok. Na ennyit erről, asszem, valami miegymás inkább... Igen, zenécske.

Kocsibicaj vagy mi

Ilyet kérek szépen a következő gyermeknél.

Rohanás egy, rohanás kettő

A gyár mellett van egy nagyon jó kávézó,(most jut eszembe, hogy a régi gyár mellett van egy ugyanilyen kávézó, így akkor ez már franchise vagy mi), ha tehetem, ott tejeskávézom, mert a nagy mai magyar átlagnál fényévekkel jobban csinálják, sőt, időnként egy rendes olasz tejeskávéra is emlékeztet (mondjuk büntetőpont, hogy habbal csinálják és így sok év után is hiába szólok, előfordul, hogy habosat kapok mégis). A minap láttam egy névjegykáryta nagyságú cetlit, ami röviden azt fejti ki, hogy ha nagyon sietnél reggel, de azért kéne a szokásos kávéd, akkor tessék, hívd ezt a számot, rendelj és mire odaérsz, vár a jól megszokott kávéd és már szaladhatsz is tovább.



Úgy két nap múlva szaladtam hazafelé rémes ügyintézések után, anyukám vigyázott Kispipire, már majdnem dél volt és én ebédet ígértem. A Lukácsnál van is egy hangulatos kifőzde, tűrhető kajával, mondom, hurrá, akkor innen szerzek ennivalót. Persze, hogy zárva, hiába van kiírva, hogy mikor nyit, 10 perccel az állítólagos nyitás után minden sötét, sehol senki. Na bravo, de sebaj, mert itt a másik, a Frici papa, ahová még soha nem tettem be a lábam, de akkokr majd most. Bemegyek, kellemes, kockásterítős hely, 3 asztalnál ülnek, 2 törzsvendég (összetéveszthetetlen a pincérnők hangjának ellágyulása, ha törzsvendéghez szólnak). Kérdem a pénztárost, lehet-e elvinni, nagyon nem akar velem beszélni, de azért kedvesen kér, üljek le. Mennek a percek, semmi nem történik, újra odamegyek megkérdezni, hogy akkor most itt mi is van. Pénztárosnéni pénzt számol, szinte felhorkant és nagyon neheztel, hogy nem hagyom számolni. Pedig csak azt kérdeztem, mennyi ideig kell várnom. Elhajt a fenébe, hogy üljek vissza és várjak, mindjárt jönnek kiszolgálni. Visszaülök, mint a jógyerekek, de azért hangosan morgok, hogy jóvan, nem kell így leharapni a fejem és egyébként vásárló volnék, itt hagynám a pénzem, lehet velem normálisan is beszélni. Megsemmisülten leülök, nem igaz, hogy nem hagytam itt ezt a helyet, s még majdnem én kérek elnézést... Törzsvendég 1. kicsit rosszallóan néz rám, hogy is jövök én ahhoz, hogy megzavarjam az ebédjét, zavaromban a karácsonyi menü lapját olvasgatom és eszembe jut, tavaly mennyire nem volt itthon mákos bejgli és mennyire ki voltam akadva. Na idén nem lesz ilyen szarvashiba. Pincérnő megérkezik, kérdezem, a rántott csirkeszárny az mennyi idő lesz kész? Kicsit kiakad, rázza a fejét, majd közli, hogy mint otthon, 3-4 perc. Na mondom, az jó, akkor az egyik menüt kérem, amiben ez van. A leves elviekben kész, a krumpli szintén hamar sül, tehát max. 10 percen belül meg kell kapnom. Negyed óra múlva még mindig kétségbeesetten kapaszkodom a nagymutatóba, még ne, még ne érje el a 12-őt, nekem addigra haza kell érnem. Majdnem 20 perc, hozzák a kaját. MEnnék fizetni, de a pénztárosnéni épp elment patront cserélni meg a postára. Mondják, neeem, hát jön másik pénztáros, mindjárt. Na itt kevés hiányzott, hogy a falhoz vágjam a két dobozt vagy csak odategyem a pénztárgépre és szó nélkül távozzak, de persze vártam, fizettem, hát hogyne, hiszen tudok várni. Amúgy hamisítatlan házikoszt volt. Még a krumplit is ők vágták nagyon nem egyforma darabokra, amitől igazán finom lesz.

Hát...

Egy-két hete vidám Erik Sumo-koncert előtt jó kis kocsmában múlattuk az időt, kedves ismerőssel beszélgettünk és a H1N1 kapcsán fel is dobtam a piaci rést, miszerint azonnal menő maszkokat kéne gyártani.

HÁt.. íme