Karácsony még

Na és akkor a jó, hogy arról is essék szó: van szép kis gyökeres fenyőnk, sk szaloncukor, ami apuka csinált, sk mézeskalács,szintén, ezek a díszek a fánk, Pipi nagyon örült mindennek, a fának; a lopkodható szaloncukornak; a díszítésnek és hát persze az ajándékoknak.

Megkaptm életem első szakácskönyvét, igen, sejtettem, h DolceVita-Kriszta könyve lesz, borzasztóan örültem neki, mert kb. ez a nekem való, egyszerű, olasz kaják. Apuka biztos volt benne, hogy szintén ezt kapja, de cseleztem, ő bőven a haladó szint felett jár, Chili&Vanília lett, bár kacérkodtam Gordon Ramsey-kkel is, hát most így alakult.

Azért kíváncsi vagyok, jövőre hogy reagál Pip, most még olyan halovány fogalma van csak, nem sikerült megbeszélnünk nagycsaládon belül, ki hozza az ajándékot, a fáktól elalél és gyönyörködik, imádja, na. Legnagyobb döbbenetünkre magától elkezdett ajándékokat csomagolni: hol a nagymamájának, hol az apjának és boldogan vitte őket. Tiszta döbbenet, persze értem én, hogy másol, tanul, de akkor is. Csomó mindent meg nem másol.

Na meg arra is, milyen lenne egy tök saját szenteste. Olyan még sosem volt.

Azt hiszem, eléggé félreérthető volt az előző írás, főleg általánosságokban értettem az egészet. Azt utálom, hogy már november elején mindenhonnan ez ömlik, ennek ellenére (vagy nem is ellenére) persze 23-án rohangálok a Mamuszba, ahol nem akarnak 4 papírszatyrot adni az egyik méregdrága boltban, pénzért, mert már alig van és hát nekik annyira nem mindegy nyilván, ki veszi meg ezeket. Utálom, hogy fellöknek, pasik(!), egy mukkot nem szólnak. Utálom, hogy szabadságokkal kell bajlódni, mert ilyenkor mindent ki kell írni, ha valós, ha nem. Utálom, hogy túl van bonyolítva. Sajnálom, hogy sok szempontból kényszeres az ajándékozás. Lehetne egyszerű is. Na, hát csak ennyi.