2009. dec. 7.

Rohanás egy, rohanás kettő

A gyár mellett van egy nagyon jó kávézó,(most jut eszembe, hogy a régi gyár mellett van egy ugyanilyen kávézó, így akkor ez már franchise vagy mi), ha tehetem, ott tejeskávézom, mert a nagy mai magyar átlagnál fényévekkel jobban csinálják, sőt, időnként egy rendes olasz tejeskávéra is emlékeztet (mondjuk büntetőpont, hogy habbal csinálják és így sok év után is hiába szólok, előfordul, hogy habosat kapok mégis). A minap láttam egy névjegykáryta nagyságú cetlit, ami röviden azt fejti ki, hogy ha nagyon sietnél reggel, de azért kéne a szokásos kávéd, akkor tessék, hívd ezt a számot, rendelj és mire odaérsz, vár a jól megszokott kávéd és már szaladhatsz is tovább.



Úgy két nap múlva szaladtam hazafelé rémes ügyintézések után, anyukám vigyázott Kispipire, már majdnem dél volt és én ebédet ígértem. A Lukácsnál van is egy hangulatos kifőzde, tűrhető kajával, mondom, hurrá, akkor innen szerzek ennivalót. Persze, hogy zárva, hiába van kiírva, hogy mikor nyit, 10 perccel az állítólagos nyitás után minden sötét, sehol senki. Na bravo, de sebaj, mert itt a másik, a Frici papa, ahová még soha nem tettem be a lábam, de akkokr majd most. Bemegyek, kellemes, kockásterítős hely, 3 asztalnál ülnek, 2 törzsvendég (összetéveszthetetlen a pincérnők hangjának ellágyulása, ha törzsvendéghez szólnak). Kérdem a pénztárost, lehet-e elvinni, nagyon nem akar velem beszélni, de azért kedvesen kér, üljek le. Mennek a percek, semmi nem történik, újra odamegyek megkérdezni, hogy akkor most itt mi is van. Pénztárosnéni pénzt számol, szinte felhorkant és nagyon neheztel, hogy nem hagyom számolni. Pedig csak azt kérdeztem, mennyi ideig kell várnom. Elhajt a fenébe, hogy üljek vissza és várjak, mindjárt jönnek kiszolgálni. Visszaülök, mint a jógyerekek, de azért hangosan morgok, hogy jóvan, nem kell így leharapni a fejem és egyébként vásárló volnék, itt hagynám a pénzem, lehet velem normálisan is beszélni. Megsemmisülten leülök, nem igaz, hogy nem hagytam itt ezt a helyet, s még majdnem én kérek elnézést... Törzsvendég 1. kicsit rosszallóan néz rám, hogy is jövök én ahhoz, hogy megzavarjam az ebédjét, zavaromban a karácsonyi menü lapját olvasgatom és eszembe jut, tavaly mennyire nem volt itthon mákos bejgli és mennyire ki voltam akadva. Na idén nem lesz ilyen szarvashiba. Pincérnő megérkezik, kérdezem, a rántott csirkeszárny az mennyi idő lesz kész? Kicsit kiakad, rázza a fejét, majd közli, hogy mint otthon, 3-4 perc. Na mondom, az jó, akkor az egyik menüt kérem, amiben ez van. A leves elviekben kész, a krumpli szintén hamar sül, tehát max. 10 percen belül meg kell kapnom. Negyed óra múlva még mindig kétségbeesetten kapaszkodom a nagymutatóba, még ne, még ne érje el a 12-őt, nekem addigra haza kell érnem. Majdnem 20 perc, hozzák a kaját. MEnnék fizetni, de a pénztárosnéni épp elment patront cserélni meg a postára. Mondják, neeem, hát jön másik pénztáros, mindjárt. Na itt kevés hiányzott, hogy a falhoz vágjam a két dobozt vagy csak odategyem a pénztárgépre és szó nélkül távozzak, de persze vártam, fizettem, hát hogyne, hiszen tudok várni. Amúgy hamisítatlan házikoszt volt. Még a krumplit is ők vágták nagyon nem egyforma darabokra, amitől igazán finom lesz.

2 megjegyzés:

Natasha Rostova írta...

Ómájgád! Hősnő vagy, hogy ezen még humorkodni is tudsz. Én egyre rosszabbul viselem az ilyen helyzeteket, pedig...

Unknown írta...

Frici papánál én is pontosan ugyanígy jártam, gyerek otthon, időre hazamenés, oltári szívás. Annyi a különbség, hogy én otthagytam a pulton az egész szart, és közöltem a lassúdad pénztárosnénivel, hogy én nem Lukácsos nyugger vagyok, aki hazatelepült Ámerikából, és nagy ráértében itt veri el a dollárnyugdíját. Nem volt szép dolog, de borzasztóan megnyugtatott.