Kórházban

Nekiveselkedek, leírom. Nem könnyű.

Szerdán reggel bementünk, kérésnek megfelelően 5 után nem evett Pipi semmit. Felvettek az osztályra, bár először egy kb. 10 nm-es szobába akarták betenni hatodmagával, nélkülem, de végül megkaptuk a beígért baba-mama szobát, igaz, ott is hatan laktunk: 3 baba, 3 mama.
Fél tizenegyig nem történt semmi, vártunk, vártunk és a kutya nem szólt hozzánk, a nővér is a kelleténél keményebben válaszolt kérdésünkre, miszerint ő aztán nem tud semmit, vajon mikor kerül sorra a lányunk. Pipi hősiesen tűrt, igaz, közben megtanulta használni a tűzjelzőt is, apukájának köszönhetően. Fél tizenegykor megjelent egy nagyon helyes doki, aki egész nap rohangált fel és alá, elkérte Pipit és a következőt mondta neki: "Na gyere, megyünk csavarogni!" Mindezt olyan kedvesen, barátságosan, hogy minden sírhatnékom elmúlt, de azonnal rá kellett gyújtanom. Azt hiszem, ez volt életünk eddig leghosszabb bő félórája, idegesen röhögtünk és szórakoztattuk egymást apukával, amíg meg nem jelent félájult kicsi babánk az orvos karjában. Letették a rácsos ágyba, néhány másodpercig idegesen piszkálta az orrát (az altató miatt, mind kiderült), majd mély álomba zuhant. Ekkor én elszaladtam telefont befizetni, hogy végre tudjam használni a mobilom, kb. fél óra múlva felkelt a kicsilány, én már arra értem oda, hogy folyik az infúzió, kicsit még bambán bámulja, de egész jókedvű. Mire a 3. üveg is lefolyt, már eléggé kiakadt, de végre kaphatott enni. Jóllakva olyan volt, mint bármikor máskor, izgága, kíváncsi, vidám és kedves. Persze amikor letettem a földre, hogy kicsit mozogjon, a nővér majdnem leharapta a fejem, de mégis, mit csináljak egy 10 hónapos gyerekkel órákon át egy egyszemélyes ágyon??? Nem volt közös helyiség, nem volt járóka, semmi, ahová le lehetne tenni játszani. Sajnos délután nem volt alvás, mindig megzavarta valami. Ez még nem lett volna baj, de este f9-kor derült ki, hogy sanszosan éjszaka sem lesz sok, mert az egyik gyerek folyamatosan kap gyógyszereket és nem lehet lekapcsolni az egyik lámpát. Nem is volt, f12-től 2-ig fent volt szegény, sétáltunk, etettem, majdnem hazaindultunk saját felelősségre (de végül betojtam és nem mertem), kiültünk a folyosó egyetlen sötét pontjára, sírtam... Végül aludtunk néhány órát, de nem akarok erre az éjszakára gondolni többet. Ja igen, a sebész 6 körül került elő, elmondta, nem volt semmi a külső porcos csomó mögött, ami nagyon jó, elküldik szövettanra, egyébként pedig reggel mehetünk haza, hurrá, hurrá, hurrá!
Mint a megváltás, olyan volt, amikor apuka beért, friss sajtos croissant-nal és otthon készített, tökéletes tejeskávéval. Én azt hiszem, azóta sem aludtam ki magam. Sebaj.
Hát valami ilyesmi volt, azt még fontos megjegyeznem, hogy nagyon helyesek, kedvesek az ott dolgozók, úgy bánnak a gyerekekkel, hogy abban nincs kifogásolnivaló, még egy anyának sem. A kórház sajnos lepukkant, persze vannak rajzfilmfigurák a falra festve meg minden, de ez édeskevés, olyan nyomorult és sivár minden kórterem, hogy sírhatnékom támad újra és újra, ha eszembe jut. Ha még egyszer valaki csapatépítő tréningre akar vonszolni, hogy pszichológusok játsszassanak egész nap, megpróbálom rábeszélni, hogy menjünk inkább kórházat festeni/felújítani. Ez nem ott jutott eszembe, de megerősödött az elhatározás.

Hát így volt valahogy, nehezemre esik írni erről, biztos kusza is, de most nem szeretném visszaolvani... Sajnos úgy néz ki, összeszedett Pipi valami hasmenős-hányós nyavalyát, holnap irány a háziorvos, mert már bár szombaton javulni látszott, mára megint eldurvult a helyzet. Semmi más tünet. Már enni is alig akart, anyatej és pép, amin él ma. Az meg nem sok...

PIPICSIBI EGY HŐSNŐ!