Hétköznapi szürreália

Tegnap a piacon jártunk Bellával. Már az is fura egy ilyen nagy városban, hogy ismernek (persze egy tündéri gyerek csodákat művel a környezetével, tényleg), na de hogy széles vigyorral fogadjanak mindig, kis dolgokat adjanak folyamatosan (mindenféle gyümölcsöket, de a sajtos már sajtot is tolt a kisasszonynak), az azért több, mint szokatlan, viszont határtalanul jó, mégha a nagy örömködés nem is nekem szól, de mégis jut belőle.

Na de, kicsit másfelé kanyarodtam, szóval tegnap a piacon az jutott az eszembe, hogy azonnal rántott májat akarok enni (apuka munkahelyén aznap nem volt áram, hazajött, így neki sem volt a jól megszokott ebéd, szóval neki is kellett valami), besétáltunk a henteshez, és amíg kértem, addig Pip a hátam mögött nézegette a húsokat, majd vadul hápogni kezdett a belezett csirkére mutatva. Közben fizettem, elvettem, majd arra fordultam vissza legnagyobb döbbenetemre, hogy az egyébként meglehetősen zord hentes a belezett csirkével bábozik a lányomnak, aki kedélyesen kacarászik rajta, valamint a fél piac az ajtó előtt bámul visszafojtott röhöggéssel. Köpni-nyelni nem tudtam, ez is egy olyan momentum, amit sosem bírtam volna még elképzelni sem és ha más meséli is, kétkedve fogadom. Erre tessék. Aztán kint a tejes bácsi (aki egyébként tuti jófej) vidáman megkérdezte: "És mit mondott a csirke?", hát ettől megint paff lettem és valamit gagyogtam, hogy "hát azt, hogy szia..."

Szóval, hát kérem, tessék, ez a hétköznapi szürreália.