Micsoda este!

Tegnap kimenője volt anyukának. Egészen vicces lett a vége. Az eleje döcögött, a közepe csupa csicsergés, mindent összevéve majdnem tökéletes (ha tudom, hogy a hazahozó éjszakai a 6-os kezdőmegállójából indul, akkor nem kell sétálni a Margit hídtól, de így legalább bekandikáltam az imádott Calgaryba, persze csak fél szemmel, konstatáltam, megint milyen jó lenne ott ülni apukával, aztán békében gyalogoltam tovább, szokás szerint szanaszét parázva magam, újra és újra megijedve a saját árnyékomtól. Szánalmas, mi?)

Szóval voltunk Sayag Jazz Machine-on M-mel és K-val (R valamiért nem jelent meg és azóta sem jelentkezik, kezdünk aggódni), hát a koncertet persze csak hallgattuk és a közelébe sem mentünk, én néha ütemre révedeztem, majdnem elsírtam magam a tangóharmónika láttán és hallatán, de nem lett volna erőm táncikálni, jó volt ez így. Mint rendes lyányok, pletykáltunk, kacarásztunk, szomorkodtunk, ki sört, ki bort, ki martinit iszogatott hozzá. Borzasztóan hiányzott már egy ilyen nyugis este, főleg a tegnapi meló után, az kissé fárasztóra sikeredett. De már ott is szanaszét röhögtük magunkat a fent említett hölgyekkel, ami szintén nagyon hiányzott, mármint ők meg a közös munkahelyi röhögés együtt.

Éjféltájt kidőltünk (szegények, most a Pendulumon kell ugrabugrálniuk), elkísértek a rejtélyes éjszakai járatomhoz, ahol is elérkeztünk az este legviccesebb részéhez, egy kicsit tán habókos, de elragadóan kedves, hófehér hajú- és szakállú bácsi szegezte nekünk a nagy kérdést:
- Na, kisasszonyok, ki akar híres filmszínésznő lenni? -
Itt már asszem elkezdtünk vinnyogni a röhögéstől. Legalábbis én biztos. Azért elmondtuk, hogy mi nem, mi bizony munkás elvtársnők vagyunk, egy újságnál dolgozunk, amikor felcsillant a szeme Géza bácsinak (mert bizony a nevét is tudom ám, sőt... na de ne ugorjunk előre), kérdezte is, melyiknél, amikor megjött a buszunk, M és K el, én fel a buszra, Géza bácsi szintén. Csak kihúzta belőlem, hol dolgozunk, közben elmondta, parlamenti tudósító by the way és csak szóljunk és kiküldet minket Brüsszelbe. De mindezt annyira helyesen és kedvesen művelte, hogy én is csak kedvesen tudtam mosolyogni rá. Elkezdett valamit írni, odaadta a mellettem álló párnak, akik azt hitték, a buszsofőrnek kell, de aztán leesett nekik, hogy nekem kéne odaadani, na akkor kiderült, hogy külföldiek és széles vigyorral adták át a telefonszámos cetlit... :D :D :D itt már nagyon röhögtem. Aztán még kikérdezett, mit tanultam, én meg szégyelltem bevallani részleteiben, így maradtam a közgazdaságiba jártamnál, ami igaz egyébként, de szegény azt hitte, egyetemre, egyszercsak közölte, közgazdász egyébként és most lesz valami találkozója a vele diplomázottakkal. Újabb széles mosollyal nyugtáztam, miket nem bír kitalálni Géza bácsi, aztán megérkeztünk a Nyugatihoz, ott még kicsit kérdezősködött me gmondta, hogy mindenképpen küldjek önéletrajzot az e-mail címére (!!!, azt is megmondta),meg mindenképpen a többiek is. Szegényt kicsit lelombozta a hír, hogy épp anyuka vagyok főleg, de azért kedvesen elbúcsúzott. Na, a durva az az, hogy kíváncsiságból ellenőriztem a telefonszámot, amit megadott, tényleg az övé-e, nos, a megadott névhez és számhoz a telefonkönyv azt jelzi, hogy közgazdász a tulajdonosa. Hmm. Ha nem lesz munkám, lehet, felhívom, hogy akkor most már szeretnék híres színésznő lenni.