Bréking nyúz

"A girl for you and a boy for me"

Biztos a telehold is

Meg szimplán a terhesség is nyilván az oka, hogy...

Szóval hordok én szoknyát, időnként, nem nagyon térd fölé érőt. De ma az történt, hogy szinte gondolkodás nélkül megvettem egy Formes kismama-miniszoknyát. Ha nagyon akarom, kicsit lejjebb tudom húzni combközépnél, tényleg mini.

Na de amiért: egyszerűen pont olyan, mint amilyen ruhák álmaimban és fenedrága boltokban leledzenek: viszonylag egyszerű, klasszikus szabás ügyes bolondítással (vagy legyen nagyon színes, mint a már emlegetett Desigual pl.). Jelen esetben enyhén A-vonalú szoknya, ami mintha ketté lenne hasítva elöl és bal oldalon kétharmadnál egyszerűen lecsúszik a sarka, valamint egy darab gyönyörű, fekete gomb van rajta. Szuperpuha szövetből. Hát szóval egy álom, főleg az itthon kapható rengeteg zsákruha után. Jójó, persze, itt is van H&M meg a BBoom meg mittudomén, ezek elviselhetőek egy jó leárazáson, de ott meg kicsi vagy nagy vagy csak az nincs leárazva, ami tetszik. Hát lehet, hogy nem is kéne ezzel ennyit foglalkozni, de baromi nehéz, amikor a teljes ruhatárnak búcsút lehet mondani 10-20 vagy végtelen hónapra és baromi sokáig csak annyit látszik, hogy az ember lánya bálnásodik a sejhaján, bálnásodik a derekán (és persze ezzel együtt a mellkas mérete is elkezd szárnyalni a barbie-i háromszázas mellbőség felé...), ráadásul még mindig vagy 15 réteg ruhát kell felvenni, így aztán megy a furcsa méregetés, hogy ez most meghízott vagy terhes? De ha akarom, akkor nagyon egyértelmű már a helyzet és igen, akarom. És ha lenézek, akkor mindig fülig ér a szám, mert annyira szokatlan és vicces egy ilyen kis labdacsek ott a köldököm környékén. Végre kezd eltűnni a horror-időszak és jön a pörgés, bár meg kell mondjam, ez a káhideg eléggé visszavet minden tekintetben, csak ennék és aludnék, mint egy rendes medve.

Na hát így. Jó, mi? A kismamák kicsit lököttecskék, legalábbis ez az egy biztos.

Amúgy meg egész nap hiperérzékenység és fogalmam sem volt, mitől. Pityergés délelőtt, folyamatos kiakadás a padtársakon (ők csak átmenetiek és tényleg kidegesítő, amit elő bírnak adni, A., légyszi gyere még néhány napra...), haskeményedés nagyjából egész nap, pityergés este egy Ranschburg-vers olvasása közben, aminek a címe: Gyász (na az lehet, hogy ezen bármelyik másik napon a 10 hónapból szintén elpityergem magam).

Egyébként pedig ilyet kérek szépen:

Cím nélkül

Weöres Sándor: A Nő

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
cimkék között jár, mint egy patikában.
Hiában száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –
ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, elven
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedően fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan cimkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
ugy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.

Summertime

Ezt még sosem hallottam a Doors-tól. Na csak ennyi.

Pff

A helyzet fokozódik: klasszikus diabétesz- és asztma-gyanú, súlyos vashiány; nem is 5, hanem 7 kg hoppfel 3 hónap alatt; placenta nem a legjobb helyen, így mindenre tiltás, ami hasizmokat is dolgoztat (emelés, tesióra és egyebek).

Mivaaan? Hol van az én (majdnem) problémamentes terhességem? Kérem szépen vissza...

A kismama mesél és kicsit nyafog, mert mért ne

Jelentem, a hetekig tartó tengeribetegség elmút, nyomokban fellelhető ugyan, de csak ha ez az advanced kismama nem olyan lüke, hogy nem eszik időben. Na akkor van és rettenetes, éhség és súlyos hányinger egyszerre, remek kombó. Egy kismama legyen sugárzó és heppi a nap 24 órájában, mi? Hehe.

Szóval ez a része pipa, bálnásodás újfent nagyon jól megy, 5 kg-s ugrás megvolt bőven az első három hónapban, nem tudom, mi a fenét csinálhatnék, állandóan ehetnékem van. Tény, hogy a kenyérből vissza lehetne venni. De olyan finom a diós, az olívás meg a hagymás is... Meg talán szegény elsőszülött lányom önkormányzattól kapott Mikuláscsomagjából sem kéne a gabonapehellyel egészségesnek álcázott tejcsoki táblát kilopni fél óra alatt befalni. De ezeken kívül nagyjából azt eszem, amit kéne. Persze három napja keserűfém-íze van a számnak, kivéve, amíg eszem valamit, na, hát ez is nagyon sokat segít, mondhatom. Meg hát nagyon súlyos élmény ilyenkor enni, olyasmi, mint amikor kissé beállt az ember valamitől és a vajaskenyér is lucullusi lakomának tűnik. Azaz, nagyonjóenni!!!

Ezeken kívül már csak egy pólót/sapkát/nagykabátot szeretnék, amire nagy betűkkel ráírták: "Most épp elviselhetetlen kismama vagyok, ne szólj hozzám kérlek, mert harapok". Ezúton kérnék elnézést utólag és előre is minden kedves hozzám közelitől, aki még ide is téved és olvasgat. Igyekszem én, de pont mindig előbb mondom, amit nem akarok igazán, de az a kis ordibátor odabent mindig győz mostanában. És most nem a kisbabámról beszélek.

Az állandó fáradtság van még, a bálnásodás aggódva figyelése, naponta többször sírhatnék a gardrób környékén, feszülő és ultragyorsan terebélyesedő mellkas és has, kalciumért sikító vádlik, rémálmok és asszem, ennyi.

Nade. Ez a sok izé mind-mind kibírható, mert amikor felbukkan a monitoron egy folyamatosan izgő-mozgó kicsi lény, hát az, igazából, leírhatatlan. Egyfelől annyira súlyos, hogy van ultrahang és be lehet kukucskálni oda, ahová 30 évvel ezelőttig soha senki nem tudott (mondjuk ez időnként hátborzongató is) és ezektől a mozizásoktól ez az anyuka végre elhiszi és úgy érzi, hogy ott van a kisbabája (elsőre fiúnak éreztem, nahát meglátjuk, sőt, egy kínai csodanaptár szerint is az lesz, visszanéztem a lányomra is és az stimmelt, na, kíváncsian várom). Az meg a hab a tortán, amikor közlik, hogy amennyire le tudják ellenőrizni, minden ok. És hiába gondolok arra, hogy úristen, megint nem fogunk aludni talán hónapokig, még nagyobb káosz lesz, végtelenül megnyugtat, hogy gyerekeim lesznek nemsokára, hogy nem lesznek egyedül, hogy mennyi mindent tanulhatnak majd egymástól és remélhetőleg mindig számíthatnak majd egymásra.

Hú, mindig ez az elérzékenyülés... Amúgy is ilyen vagyok, de most fokozottan: tisztára mint Robert DeNiro a Csak egy kis pánikban, amikor elsírja magát azon a szupergiccses biztosításreklámon... Ha éppen tudok ezen röhögni, szórakoztató.

Nakérem. Azért talán mégsem lett annyi a nyafogás. Jee!

Szövevény

Az ember sokat gondolkodik azon, hogy amit épp elcsesz tulajdonképp védtelen gyerekével szemben, az vajon miféle következményekkel jár, raktározódik-e (igen), ha ismétli is, vajon mintává alakul-e (naná), vajon megbocsátja-e valaha is (hát...) és egyáltalán, mi a fenéért tilt zsigerből az ember mindenféléket, amikor néhány perc gondolkodás után rájön, hogy semmi értelme az egésznek. Visszakozzon vagy legyen következetes ökör? Persze lehet menteni a helyzetet magyarázatokkal (vajon megérti egyébként?), fogadkozni, hogy soha többet; hónapokig azon kattogni, hogy adott helyzetekre miért az rémes reakció ismétlődik, megfejteni és próbálni változni; elfogadni, hogy vannak szituációk, amiben soha nem lesz más reakció és biztos van d verzió is, de az most nem jut eszembe. Ja de igen, sok könyvből is lehet válogatni, hátha akad benne némi használható tanács. Mondjuk ezekből kevés van, de néhány gyöngyszem azért akad, ezekről egyszer talán részletesebben is.
Valahová oda akartam kilyukadni, hogy nagyon-nagyon-nagyon nehéz egy olyan kép nélkül, amit mindig szívesen nézeget(ne)/bújna bele az ember. És nem arról van szó, hogy szörnyű mintám lenne, épp ellenkezőleg, anyukám egy jótündér, egészen csodálatra méltó, ahogy a kicsikkel és általában az emberekkel bánik. De most, hogy megnőttem, már más a kép, ami nyilván rettenetesen bonyolult dolgokból áll össze és nem is mondhatnám, hogy rossz, de az biztos, hogy vannak dolgok, amiket inkább másképp próbálnék. És ez egyúttal is azt is jelenti, hogy a kép, amire szükségem lenne, már nincs, és egyelőre nem tudom összerakni a sajátomat. Nem is arról van szó, hogy valami elérhetetlen tökéletességre vágynék, hanem csak arra, hogy tudjam, hogyan kellene olyan anyának lenni, hogy amikor felnő a gyerekem, boldoguljon és ne azon kattogjon, milyen borzasztó dolgokat követett el ellene pl az anyja (micsoda önzés!). Pl. volt egy-két pofonszerű dolog részemről, amitől aztán totál kiakadtam és ha lassan is, de megértettem, milyen iszonyatos dolog visszaélni a testi fölénnyel, a visszaélni a szülői hatalommal. Ez sajnos nem jelenti azt, hogy soha többé nem lesz ilyesmi, de talán tényleg nem. És persze ennek számos verziója van még, mélyen igaz, hogy a verés katasztrófa, de a beszéd is horror dolgokat művelhet.
Időnként azt is borzasztó nehéz elfogadni, hogy nem lesz olyan, mint én vagy olyan, mint a kép a gyerekről, akit esetleg elképzeltem. Nem is olyan rég egy barátnőm ecsetelte, hogy milyen nevet adna majd a gyerekének, mert az a név hordozza magában azokat a tulajdonságokat, amilyen gyereket ő akar. Kurvanehéz volt megállni, hogy ne kezdjem el mondani neki a saját hülyeségemet, hogy tanuljon ebből, ne képzelje el, milyet akar, mert szinte biztos, hogy nem olyan lesz. De megálltam. Nem nagy cucc, de lehet, hogy majd ő is épp így érti meg. Vagy, ő lesz a kivétel, és olyan lesz a gyereke, mint amilyet akar.
Azon is sokat gondolkodom, hogy a kicsik szinte mindent megbocsátanak. Eszméletlen furcsa tulajdonság. Biztosan sok mindenre emlékeznek és mégis, vagy még nem tudják, hogy meg is lehet orrolni meg minden. Szinte magától jön a kérdés, hogy vajon hol vannak a pontok, ahol már valami sérülés van (amiket a kineziológusok ügyesen fejtegetnek, ha elég ügyesek), vajon milyen hatása lesz a sérülésnek, lehet-e szuperjó dolgokkal feledtetni/ellensúlyozni, mi van, ha ez a sérülés a személyiség egy nagyon meghatározó tulajdonságává alakul, abból vajon mit lehet kihozni és stbstbstb, kegyetlen ez a soha véget nem érő kérdéssor.
És akkor, tetézendő ezt a sokat, az utóbbi hetekben aktuálissá vált egy (egy?) kérdés, hogy vajon mi történik a paránykával, akinek épp hogy van már keze, alakul az idegrendszere és minden nap annyit fejlődik, hogy beleszédül az ember, ha túl sokat olvas erről. Vajon mit érezhet az anyjából, ha az vidám, ha fáradt, ha ideges, ha szenved? Persze, mindenki tudja a kliséket: anyuka legyen nyugodt, szedje a vitamint, aludjon sokat, mértékkel legyen minden felé, szokjon le minden káros dologról (amiből egy rakás nem is káros egyébként, csak hát a legújabb kutatásokat leszarja a legtöbb magazin meg a könyvek új kiadásait sem javítgatják halálra, na mindegy) és hízzon lehetőleg éppen 12 kg-ot, mert egyébként úristen - ha ezt mind betartja anyuka, akkor boldog, 3 kg-os tökéletes csecsemőt fog világra hozni. Vannak evidenciák, biztos nem jó az idegeskedés (van az építő stressz, de szerintem a terhességnél ez nem létezik), nem jó a fáradtság, akkor pl. miért van az, hogy az első néhány hónap mégis ezzel telik? Azt leszámítva, hogy azonnal pihenésre bírja az anyát. Mi a fenéért van a rosszullét, mi okozza? Orvosok állítása szerint remek dolog, mert a védőhormonok működését jelzi, de könyörgök, hogy lehetne jó az, ha az ember hosszú hetekig iszonyatosan másnaposnak érzi magát? Olyan szinten szívja az ember erejét, hogy meg lehet tőle hülyülni (igen, sajnos hetek óta hányingerem van és utálom). Egyelőre nem hányok naphosszat, persze ennek lehet örülni, tény (de megmondom, hogy nehéz).
Se folytatni, se abbahagyni nem igazán tudom ezt most, így akkor felfüggesztem, jön majd folytatás.
Így a végére jönne a lényeg, amiért ezt az egészet elkezdtem leírni, életem egyik legkedvesebb mondatát kaptam ma, próbáltam altatni Pipit egy elég pörgős nap után (amúgy sem nyugszik túl könnyen), és egyszer csak elkezdett ragyogni, majd minden előzetes jel nélkül ezt mondta:
- Mama, te vagy a legjobb anyuka a világon!
Persze azonnal sírva fakadtam és szegény meg is ijedt, hogy mi a baj, de azt hiszem, végül megértette, hogy örömtől is nagyon lehet sírni. Szóval olyan nagyon fura és egyúttal szép ez, hogy azon kattogok, mennyire nem vagyok ügyes ebben az egészben, ő meg ezt mondja (lehet, hogy meséből van vagy rajzfilmből, nem tudom), mindenesetre készen vagyok, mint ahogy ez a nagyon kusza írás is mutatja.
Amúgy buék, legyen 2011 kevésbé zűrös, mint 2010.

ui.: na, asszem ezt kellett volna a piros Moleskine-be írni, ide meg valami nemtudom, mit.