Ringat a hullám

Tengeren

Visz a hajó, ringat a tenger,
elnyúlok a fedélzeten.
Ez a kékség, amiben úszunk,
tán a mennyország idelenn,

ez a kékség, amiben úszunk,
eget és földet összefog
és lent a hullámzó magasság,
fent a szárnyrakelt víz suhog.

S ebben a tükrös ragyogásban,
csobogó ég és víz között,
elszáll az emberi sötétség,
amely ideág üldözött:

könnyű vagyok s a könnyű lélek
könnyűnek érzi a jövőt,
minden gyötrelmét elfelejti
a megváltó szépség előtt.

Visz a hajó, ringat a hullám,
a gép morajlik csendesen,
ez a kékség, amiben úszunk,
tán a mennyország idelenn.

Lent az ég ragyog, fent a tenger,
ez a nagy fény meggyógyított;
most megint örülök, hogy élek,
hogy élek és ember vagyok.


Szabó Lőrinc

Ezt a nagyon szépet egy régi szívszerelmemtől (igen, Szabó Lőrincre gondolok) egy kedves volt kolléganőmtől kaptam, neve legyen A, tegnap eszembe jutott és ma világgá kürtölöm.

Ezt a másik nagyon szépet pedig egy mostanitól, asszem K néven kommentel ide időnként: