Az egyik kedvencem a Ki a Pipi/hol a Pipi, amire csak néhány napja reagál: fülig ér a szája és a mutatóujjával böködi a mellkasát. Szenzációs. Nem tudom, hogy ez mit jelent épp: tudja, hogy róla van szó vagy megtanulta a kérdésre a választ. Mindenesetre ő is boldognak tűnik tőle.
Elkezdett több jelet is mutatni (jártunk pár hónapja jelnyelvi tanfolyamra, kifejezetten kisgyerekeknek tartották), az első a "nem" volt és kb. két hónapig semmi más (nos, ebben én volnék a ludas, nem jelelek vele eleget sajnos, mentségemre szóljon, én nem is tudok, de az apja tud és jóval többet jelel vele), majd az utóbbi napokban ezek jöttek hirtelen: fürdés, hol van?, pillangó, baba, dolgozik. Fantasztikus, főleg amikor könyvet nézegetünk, rábök valamire és mutatja a jelét. Jó érzés, amikor ő is és én is bombabiztosan tudjuk, ugyannarra gondolunk/ugyanazt mondjuk.
Már az igent is bólogatja sokszor, végre. Eddig mindenre nem volt a válasz, mégha igent is szeretett volna jelezni. Ugyan még messze van a pontos használata, de alakul. És borzasztó kedves mosollyal tudja nyugtázni, ha vettem, épp igent válaszolt.
Sapkamániás. Nem kicsit. Ha bárhol elcsíp egyet, azonnal felkapja és parádézik benne. Minél inkább vigyorgunk rajta/tapsoljuk, annál inkább bohóckodik.
Egy kis törpezsarnok. Ha éhes és/vagy szomjas, csettint a nyelvével és mutogat a konyha felé. Elég nehéz röhögés nélkül kibírni, pedig kéne. Az evés egyébként bizonyos szempontból katasztrofális: ha már unja, elkezdi dobálni a földre, amitől minden szál hajam égnek áll és nem tudom megfogadni a remek tanácsot: ne reagáljunk és hamar abbahagyja. De őszintén remélem, hogy abba fogja hagyni, mert ez borzasztó. Minden anyukának megvan az a pár dolog, ami sikítófrászba kergeti, nekem ez az egyik. Ahelyett, hogy örülnék, többé-kevésbé jól eszik.
Kb. hét hónapja átalusssza az éjszakát, ami állati jó, mert előtte hét hónapig borzasztó sokszor kelt fel = mi is. Most kezdem nagyjából kipihenni, persze így a tél végi depresszióbn nem annyira érződik. A szoptatást két hete hagytuk el, apukával rettegtünk mi lesz, biztos üvölteni fog (persze pár nappal a kitűzött dátum előtt tanulta meg a cici szót, hogy jól ránk ijesszen a kis huncut), nem alszik, minden baja lesz. Hát mi volt? Semmi. Egyetlen nyekkenés sem. Elmagyaráztam neki, hogy nincs több, itt a vége, elfogyott a mama teje és úgy tűnik, tudomásul vette. Fél éves kora óta kap kiegészítést este, így nem volt ez annyira szokatlan, de mindig kapott utána anyatejet is. Egy ideje azt éreztem, hogy a véremet szívja és ennek már semmi értelme, hiszen alig van. Alighanem ő is így érezte, mert tényleg semmi jelét nem adta annak, fájdalmas lenne az elválás.
Az idegenekkel (kevés kivételtől eltekintve) nem cimborál rögtön. Megfigyeli alaposan és utána dönt, haverkodás lesz-e vagy sem.
A kutyák és a babák látványától sokkos állapotba kerül. Rohangál, mutogat és szakadatlanul ismételgeti: baba, baba, babaaa! vagy tya, tya, tyaaaaa! És most már vau-vau is időnként. Egészen vicces ilyenkor, feltüzelve.
Spontán ölelget minket, a babáit. Szemmel láthatólag élvezi, de hogy ez honnan jön, utánozza, ahogy mi ölelgetjük? Fogalmam sincs. Könnyekig megható, az biztos.
És be nem áll a szája, egész nap magyaráz, hogy érthető szavakat, szótöredékeket, hol folyékonyan halandzsázik, úgy tűnik, iszonyúan élvezi. És mi sem kevésbé.
Aminek mindketten nagyon örül a papájával, az az, hogy a legtöbb ember, aki találkozik vele, azt mondja, milyen kiegyensúlyozott. Na ez az, amit senki nem mond udvariasságból. Szerintünk is kiegyensúlyozott. Maradjon is így.
1 megjegyzés:
bezzeg amikor én ott vagyok, csak az én fejemen szereti a szivárványos sapkát...
Megjegyzés küldése